Az út hosszú volt, látod, reszket térdem,
az arcom ráncos, szúr az oldalam,
sokszor sodort el zúgó, vad folyam,
ma mégis itt vagyok, Tiéd az érdem.

Patak, ha csobbant, hangod hívott lágyan,
kövek szikráztak, fénylett két szemed.
Értünk örömmel fáradtam veled;
pihentem volna, megvetetted  ágyam.

Bántott a zaj, az ujjad intett csendet,
ha forgolódtam, csókod ringatott.
Sötét egemre loptál csillagot,
s halk sóhajodtól álmom édesebb lett.

Most így vagyunk, nem bánt, mint jár az óra,
s vallom, mivoltunk nem csupán szerep,
de elhiszem, ha lelkem így szeret,
melletted válok újra majd valóra.