Leheletek feszét fonja át
távoli szánok csengő magánya.
Mellettem titok jaját,
súgja az ég tömött talánya.

Mint, aki ködbe elveszetten áll,
úgy oszlik eggyé a körzet,
kibontja rózsa szirmait e vár,
mi bokorként bújtat őzet.

Kőzetekből rakott idő beszél,
dolgos a kéz, ha dobja,
ültében összeállva él,
nehéz bőrt feszít kezemre dobja.

Ropog a súly alatt a térd,
ki mit bír, ha bírja,
szívem habarcsa tiszta vért,
ingókövem egyensúlyra bírja.

Kiszabadul a pont a tér mögött,
rablánca megannyi büszke képzet,
világot mérek Én, mi elszökött,
ahogy szellemem erre kiképzett.

2018.08.20. Szombathely