Julcsinak

 
Még nyári pirosban lengenek a rózsák,
karcsú derekuk lendül a szélben szabadon
sápadó kertek ölén, míg testvéreikre már
az emlékezet adja rá színes, puha öltözetét.

A néptelen utcán megálltunk a kutyámmal,
s velünk torpant meg az a pillanat is, mikor
az örvényben pörögve rőt-sárga levelek
hajtottak fejet a szeles örökkévalóságnak.

Csönd-október csókolja az időt, és a füvek
még zölden sarjadva suttognak búcsúszavakat
a nyárnak, míg a közmunkások a hegyre mennek,
hogy utánunk semmi se maradjon rendezetlen.

Valami kimondhatatlan bánat simul a vállamra,
az örök mostban, mindig ősz van, s a könnyen pergő
nyár csak néhány könnyelmű mozdulat, tervezetlen,
befejezetlen, hisz az őszbe siet el minden igyekezet.

Kéreg kéregre hullik, s a kavargó por leszáll.
Másra gondoltunk, ám azért őrizzük magunkat
híven, s tisztuló képek után télben fénylik a múlt,
élni elég ez, s  utam hozzád mindig hazatalál.

2020-10-28