Mily szavak hatalma kerget bodorva engem,
megsemmisülve zajtalan csikorog a lelkem,
nagy zsivaj felett eleven csend derül,
s bennem Embert igéz a szó, úgy emberül.
Fénytől tejfeles ajkamon dorombol,
mikor még apró fülemben égi kolomptól,
úgy hívogatva éreztem magam a magasból.
Ezer kebel teljes-tejes ég fuvallata,
rajtuk, mint szőlőszemek érlelődő harmat
volt mind az Ember-baba gagyogón fogatlan,
de nem volt hús, se vér, se szilárdság alattam.
Nem kihalt, se holt, de Hold fény füstölő
párában oldva, rám oltott tükrös lepedő
alatt aludt, mint tej, ezer ember kezdemény,
szellemünk szuszorgott lefele csillagok szivén.
A Föld fele cseperedett, szövetté szemezték,
mi benne s bennünk elválaszthatatlan,
eggyé szerveződött mindenünk termő talajban,
s egymást ölelve kar a karban. Örökre maradnék!

Szombathely 2018.03.13.