(Barátom, Szabó Zoltán emlékére)
A székeken vak csönd gubbaszt fehéren,
egy kés mereng a munkaasztalon;
s mi még jutott, ígéret, érdemérem:
díszes dobozkák, semmi tartalom.
Néhány pohár, s dülöng megannyi emlék;
hideg falak közt mindünk védtelen.
Sokan vagyunk, már nincs, amit tehetnénk,
s felfogni ezt, kevés az értelem.
Szíved megállt, lelkünk riadva döbben,
a bánat kínoz és torkon ragad;
s te mintha volnál, nézel ránk, miközben
a könnyeinkbe fészkeled magad.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
