A hold világít, sárga és kövér;
egy nyurga ág a háztetőhöz ér.
Ébredsz, az álmok búcsút intenek,
akik maradnak, régen nincsenek.
Hozzád közel, tükröddel szemben ül,
egy, kit kitölt a semmi legbelül.
Volt hogy beszélt, most érted meg szavát,
a csendet arca tőrként szúrja át.
Két pillanat közt felnyögsz hangosan,
az ablak mellett másik árny rohan.
A harmadik megáll az ágy felett,
feléd hajol, megmozdulsz, rád nevet.
Egy néz csupán, legvégül csak legyint,
ajtódban áll, nincsen se bent, se kint.
A széked billen, zörren egy kanál,
torkod kiszáradt, bármit mondanál...
Az ujjaidhoz sápadt fény ragad,
hajnal dereng, felismered magad.
Ha lenne mód, homályba fojtanád,
mi számos régi éned fogja rád.
Falnak fordulsz, beéred ennyivel,
az óra szól, örülsz, mert kelni kell.
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
