Még úgy emlékszem Attilára, ahogyan apámra,
századok múltán is ép, tiszta a kép,
mert nincsen ennek más határa, csak a végtelen ég.
Havatlan, úttalan utakon jön a summáslegény,
szóra vetkezetten, idegtépő szelekbe fogódzva,
mint az álmatlan korszak apostola, az időtlenség
koldus tarisznyájával a vállán, mendegél, akár az a dalnok,
aki mélázva ballagott hajdanán az utcán lefelé.
Csillagszegény, summátlan éj, kopasz hold bámul
az ágrólszakadtra. Semmi-ruhája rongyos televény,
horpadt kalapja homlokára tolva, s már messziről
int felénk, megint,  s mi alig látjuk ma benne magunkat,
szóratván magunkból, mag-unokáinkból kifelé.
Hitetlen, lehelet éj, kozmikus közöny csöndje kábít,
mikor feledhetetlen árvasága az arcunkba világít.

Városod peremén vérző tócsák, gyomok, dudva,
lerontott üzemek szilánkszemű  ablakai merednek
az  elhagyott pályaudvarok felé. Rontott kölykök
bandáznak ott, ahol valaha a munka napja ragyogott.
Álmok olvadnak, romlott prédikátorok őrült urukat
dicsérik, s régi-új idegenségek hideg vasaitól vérzik a szív.

És megállt a szél. Sötétlő csönd világít a gyárudvaron,
ahol az utak összefutnak, s vándorútja végén megpihen,
és fáklyát gyújt az emlékezet. Mi még itt várunk rád…

2022-01-18