Ha már a jezsámen is bús illattá fárad,
- tört árnyai a parknak földig leomolnak, -
s a zsörtölődő, kék szél egyszerre föltámad;
te már érzed: ott állsz tornácán a pokolnak.

Ilyenkor szeretnél másra gondolni vadul,
s feledni vágysz, hogy tavaszod fájóan rövid:
az est lelkedből apró szilánkokat gyalul, -
s látod éjbe hullani legszebb reményeid.

...aztán mégis érzed, van, ki olykor rád figyel,
s pöröl veled, hogy vak aggályaid kioltsa;
lázat vajúdsz, de híg félelmed lassan fogy el...
És asztalodra csorran egy apró fény-tócsa.

Már tudod, minden éj kapzsi, haragszol rájuk,
s ha benned düh élt, - már valaki azt elölte.
Hát békét mosolyogsz, mint tündérre királyuk, -...homlokodat az Isten régen megjelölte.

Budapest, 2008. május 17.