Te, akivel osztoztunk az élet minden pillanatában,
mély áramokban, viharvert hideg szobákban,
száraz kenyéren és vízen, rongyolódó nagykabátban,
foszló időnk sötét zugai mélyén, mécses lángú esték ölén,
úgy voltál, s maradsz velem, mint senki, azóta sem.

Jönnek, mennek az évek amióta…, s az emberek futnak,
rohannak, maguk után szaladnak, s nincs aki mellettünk
megállna egy futó vállalásra, osztozni abban, mi még adatik,
bár mind a teljességért remeg, s hiszi ostobán, hogy magában
leli meg azt a helyet, ahol a lélek heve áttörheti a hideg teret…

Úgy van, mint amikor torkunkra forrt a csönd,
és aki, szólhatna nem szól,
és aki, hívhatna nem hív,
és aki, jöhetne megáll, s e korszakos csöndben
magáncsodára vár, és másféle megbocsátást remél.
És most itt és mindörökké tudom, hogy Te vársz
minden csönd mögött, hogy a végén végre átölelj…

2022-07- 2022-11-26