Én úgy vagyok, már győzni sincsen kedvem,
csak nézem itt a falfehér szobát.
A több helyett jobb gyógyszert kéne szednem,
hogy az legyek, ki végül megbocsát.

A csillagok nem állnak meg felettem,
az innen-út a végtelenbe lejt.
Sokáig volt, akármit megtehettem,
bár gyűlt körém kacat, lom, roncs, selejt.

Az én azért még mozdul olykor bennem,
halvány mosolyt hagy fáradt arcomon.
A lélek int, végleg lehet felednem,
a csöndet mégis csontig markolom.



(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)