Bokáig elsétált tavaszban járok,
még felém kap és harap a rét,
hajnali szél feni a kaszás füveket,
s már a nap mereszti pajkos fenekét.
Már csak hónapnyi a piros májusból,
aztán jön az üstforró, tüzes nyár,
borzas boglyák és szuszogó falak
közé beül, nézi a nőket és vár.
Az a dolga, hogy nézze, hogy vénül az élet,
örök és friss combokkal futni át…
Oh, az ifjúság, csak vágy és hevülés,
kik szemekkel élnek, ezt látják.
De még a káprázatok napjai jönnek,
április kiitta a virágok mérgét,
és mi újra megöltük Krisztust,
mi, kik a feltámadást remélték.

Hová tűntél szőke fürtjeiddel?
És m’ért rejted lombszínű zöld szemed?
Miért hagytál kihűlni az összes éjben?
S miért, hogy közös napjaink temeted?
Még mindig hiányod tájait járom,
s így is a legszebb táj, ahogy a tested,
olyan árván zöld, mint mindenséged,
s szemed, melynek környékét is kifested.
Hol vagy, Te bolondos, csupa vonal,
és forma, áttetsző szép alak?
Szeretlek, csak ennyit kaptam, a legtöbbet…
Emlékszel? Angyalnak hívtalak.
Az irgalmat hoztad el annak, akit
annyi szégyen fosztogat, üt és ver,
régebben még bensőm izzó ösztönén
át láttalak, s játszottam lényeddel.
Néha úgy szeretlek, hogy fojtogatja
gyomrom egy zord, gyilkos étvágy,
a világ összefonja a Mindent benned,
mely édes, ékes, tiszta és lágy.
Máskor csak alig, s akkor fájnak a dolgok,
fáj, ami sír, kacag, gyászol vagy mulat,
szorgos gyilkosok nyúzzák agyvelőm,
s fejemben millió tonnányi kábulat.
Néha még azt remélem, összefutunk,
rám nézel, s csodálkozó szemed
megbocsát, megáld és üdvözít…
Mi van veled? - csendesen kérdezed.

Benned a gondos Istent keresem,
nézem nevetésed, s vágyva a szád,
s mikor elindulsz, hosszan nézlek,
nézem édes szőkeséged irgalmát.