Volt szélvihar, s mindjárt a menny zajongott,
mordult a hegy, mezőket rengetett,
arrébb a tűz harapdált ágat, lombot,
megült a füst a rengeteg felett.
A part a völgyben mégsem volt lakatlan,
a lelkek egymást értve éltek ott.
Barlangok mélyén, réteken, tavakban,
szintúgy, ha olvadt, mint mikor fagyott.
Múlt számtalan nap, és sok ében éjjel,
mi bimbót hajtott, szárnyat bonthatott.
Friss illatok futottak szerte széjjel,
a csend beszélt, visszhangja szólt amott.
A végtelenben megpihent az Isten,
felhőkkel játszott, holdat ringatott,
S hogy tudja útját lent a földön minden,
az égre tűzött még több csillagot.
De végzetes lett, partot ért az ember,
S kutatni kezdett bármi kincs után.
Félt, mit se nyer, ha fosztogatni nem mer,
és tiszta kézzel alkut köt csupán.
A szikla tört, száz erdő, kert veszett el.
más lett a rend, a táj megváltozott,
mert habzó szájjal, tágra nyílt zsebekkel
követte társát még sok átkozott.
(Megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
