I.
Vagyunk még néhányan itt,
addig, ameddig, kitolt határokig,
okkal és oktalanul,
jellel és jeltelenül,
ezer ideiglenes jelenben
ázunk száradásig, akkor és azután is,
amíg eljutunk a kiürült házak
és elvadult kertek lompos magányáig,
az utolsó fáig, csermelyig, elporló ágig,
az idő elvásó vasfogáig,
az emlékező, embertelen nyárig,
csupa rom templom tornyából
hangzó utolsó harangkondulásig,
zöld angyal járta apátságig,
mert „nyomtalanul semmi sem múlik”
a pálosok misztériumáig,
meglelt szegletkövekig, mentségeinkig,
melyekkel sorsunk magyarázzuk,
állítástól a tagadásig, árva gyerekszobáig,
ránk eső múltunk igaz valójáig,
kerülők helyett, szálegyenes feltámadásig…
II.
Lenyugszunk a finisre, s néha megállván
egymással is újra szóba állunk,
akik még szólni itt maradtunk,
hiszen már annyira nem sietős az utunk,
s nem érdekel, hogy milyen hangos
fékcsikorgással veszi be a kanyart
körülöttünk a világ; motoros öregember,
vagy a rolleres, autós széltoló ifjonc,
húzzon csak tova bátran mellettünk
féktelenül, mi gyalog is odaérünk,
s útközben apró csodákon,
virág világokon megáll a tekintetünk…
2024-08-02
|