A tavalyi ősz forróbb volt még,
most gyors esőktől fullad a város,
néha nem látszik a ház a ködtől,
s az összes utca prüszköl és sáros.
Tavaly! Annyi minden volt ilyenkor,
s alig serkent a lombok ujjbegyén a vér,
már az első havak batyusodnak,
s a tél is sietősen ideér.
Rozzant hangszer itt az ősz,
és aranyló koncsertókra gondol,
felette már elhangolt csillag cincog,
s görbe háttal háztető dorombol.
Néha délután még elalszom,
s mint egy halálból riadt beteg,
könyvet ejtve a kezemből
zsibbadt tagokkal ébredek.
Néha látom - ha megkísért -,
szomorú homlokod szép egét,
mit elvett tőlem a rácsaimmal
zárt régi szörnyem: a büszkeség.
Néha látlak, s nem gondolok
másra, bajra vagy pusztuló korra,
látom aprócska kezed, mely a
a most vizein eltűnő vitorla.
|