Út… sehova
Őszi nap volt, utaztam, egy nő
mellettem gyereket altat,
így alhatnak a föld ölében
a halottak és a falvak,
ez az ősz most jobban fáj,
Szembeszél fúj, sötét, hideg, rekedt,
nézem a gyulladt égi romlást,
és nem látom a színeket.
Egyre nehezebben telnek
a napok, most is ez a mai,
s milyen ernyedtek már
a felhők fáradt izmai.
Koszos szelek forognak,
zúg ez az öblös szájú vész,
lombok sárga húsán is
már a hideg a penész.
Illanó szemekkel megbámul
a múlt, e szutykos kis kölyök,
karóba szúrtan döglik a darázs,
és a lándzsás nagy bögölyök,
és már vasnyelekkel
husángol az újabb szél,
átfúrja e komor reggelt,
s a villámtalan égen keresgél,
és a tövises napfények közt,
néha lobban még az égi karát,
de a reggeli fagy összegyűri a
bűzös rovarhadak sötét farát.
|