Most kezd széledni az árnyék a citrusfák alól... - gondolom én itthon, Budapesten, - amikor levegő üvege omlik rá az álmatag hegyekre, és olyan jó hinni, hogy talán éppen e percben szűröd át a könnyű azúrt két hűs tenyeredbe: a Tirrén-tenger langy kölyök-szele körülfon, simogat téged, vendég vagy, és az is maradsz az amalfita kalmároknak örök szentélyében. Pálmafák hanyatlanak a méltóságos kékre, utolsót izzik a sárga láng, ahogy félrebillen: tűz-szín, lila, zöld és bíbor születik az éjbe, majd átmosódik egy új nap kristályos egére; nyár van, gyönyörű július, hullámok zaja is alig sérti már a csöndet: ezt hallhatod Itália legszebb párkányútja mellett. Fáradt vagy, lassú pillantásod narancsligetek közt barangol, míg csattogó, dagadó vitorlák, és fátyolként lebbenő gályák neszére nehezen elalszol - ott túl Sorrento fényei, - itt illat ül a lombon, és már kirajzolódik a holnap a mérnöki rajzon. A fennsík meredek sziklafallal szakad le a mélybe, tengeröböl, kő, szirtpadok sem állhatnak elébe: csak szótlan nézik porlásukat a hatalmas vízen, csobban, zenéje is lassul, amint elhal az ütem; szigorú őrtornyok zordon szaracénokat űznek, templomfal hófehére vakít a gyémánt olasz égen. Mindezt csak elképzelem legszebb álmaimban, de olyan tisztán érzem: valaki velem van... Velem van.
Budapest, 2006. |