Szombat van, és én egy régi péntekbe vágyom,
a dajkáló napfény
simít egyet ősz-sárga ruhámon;
a Moszkva téren sodor a tömeg, s csodálom
hogy másnak ez a nap is örömet lobbanthat..., -
fejem fölött a balkon-ajtók tétlenül kinyílnak...
Lépdelek szégyenkezve,
- az irigység nem szokásom -
gondolatban azokat az ajtókat gondosan bezárom,
már nem ér el hozzám a térnek démoni zöreje:
szélvert falevéllel terhes és szederjes lett már
ez az átkozott, - és hűvös szombat este.

Nem kérdezi senki sem,
hogy élni - nélküled - van-e éppen kedvem,
és szabad-e a percről percre omló napok között
gyötrőn várni - egy új pénteket epedve...?
Válasz nincs, - de én tudom, mit kell tennem -
szeretnem kell, még ha most el is múlt:
azt a péntek estem;
...jön majd újabb, talán még szebb
hétfő vagy csütörtök, - én itt várok, hallgatag,
és gyöngyszín emlékeket őrzök.
Olykor kapok ám apró, meghitt jeleket,
melyek parázslók, évődők és roppant kedvesek -
ekkor égig lebben szívemről a sűrű, nyurga füst,
s a kormos üvegen át is látom: e jel színezüst.

Ölbe vesz a kék remény, elém új utakat festve,
bár tudom, törékeny és csalóka ez,
mint fellegekig szálló, színes körhinta
egy csöpp faluban, este...
Szinte látom, ahogy mosolyogsz,
hát megnyugszom
magamhoz ölelve több ezernyi kincset,
- és bölcsen, mélyen elrejtem magamban
az összes fájó nincset.