Álmodó fák a barnálló szőnyegen, sárgára őszülő rózsabokor: régóta suttognak a növő temetőben. Új a sírokra rakott virágcsokor.
Lobbanó mécses az emlékek lángja, kis füstje száll a szürke ég felé. Míg élünk, csak kérdjük: vajon meglátja? Odakerül-e szerettünk elé?
Én csak néhány szál krizantémot viszek, mellettem ezreket érő koszorú. Gyertyákat gyújtok, és keresztet vetek. Virágom-tüzem egyaránt szomorú.
Csak gyűlik a tömeg: jönnek és jönnek, huzatuk borzolja a halovány lángot. Zavar a zaj... hogy nincs tisztje csöndnek. Magamban elmondok egy halk Miatyánkot.
|