És akkor elhallgatott minden. Csend lett az elfüggönyözött szobában, az olajozatlan kilincsben, golyóverte ház ablakában. Bezártak ajtai a templomoknak, aznap nem gyóntattak a papok, a gyertyák is tócsává zsugorodtak, s ti hívek, némán áldoztatok; nem zörögtek a titkos iratok, sem a kerék a latyakos utcán, vénasszony tett a szájára lakatot, s nem nézett a férfi lányok után, nem kínált portékát a kufár, a piacon sem károgtak a varjak, halálba fúlt akkor a január, és az arcok merevre fagytak, nem rázták láncaik a rabok, székükben a szú sem percegett, még az óra is elhallgatott, a fegyenc sem számolta a perceket, mindenki földre szegezte szemét, s két kézzel a szívébe markolt, úgy széledtek volna szerteszét, és hagyták volna itt ezt az akolt, hogy beleüvöltsék a zúgó szélbe: elárultak minket, megaláztak! De szavaikat úgy törték kettébe, mint a gyújtósnak szánt szalmaszálat. Tudták már, tudták az emberek, hogy bár hallott a fül, de néma a száj. Tudták, hogy megölték lelküket, de egy percig megállni muszáj, mert a reményük anyja elvetélt... Elhallgatott mindenki sikolya. Amikor megrándult az a kötél, és szörnyűt roppant a csigolya. |