Nézed a rongyossá pusztult
rőt faleveleket,
- még langy a szellő, mi őket kergeti, -
de bárhogy bízol, már nem elevenek:
halott mind, mind...
és ott lebegnek a felvert por felett.
Mélyről bukkant hűvösével
az őszi éjszaka leszáll,
homályt iszik a tépett lomb, -
füledbe utat egy hang talál,
mit ismersz jól. Neked muzsikál.
Őrzöd e hangot, - menedék,
legyen bármilyen rossz napod, -
hallod? Kedvesen, lágyan leng feléd,
hidd azt, hogy egyszer megkapod.
Még várnod kell, de azt már megtanultad,
és néha meglepnek apró örömök,
egy szép péntek, egy komoly szombat
elrejtőznek bús napjaid között.
Most örülni kell: hisz' rögre szédül megint
a kín, az ősz, - mert jössz, - hát fény lebben;
örülni kell, hogy az október újra rámtekint,
hogy ne kelljen félnem a szálkás csendben...
[...]
- és nézd el nekem,
ha egyszer valamit könnyelműn ígértem...