Lusta pihe száll fehéren, alszanak egy zöld levélben a kerti barackfák. Durván harap a levegő, számomra alig hihető, hogy érzem illatát.
Vége lett a hosszú ősznek, dermesztő hónapok jönnek, talán el sem hinnék, hogy elmegy, bár nem örökre... Csak ólmos, jéghideg ködbe bújik a hegyvidék.
Reggelre ráfagy a pára a vénséges szilvafára a csendes udvaron; fülelek: hogyan, s mit beszél nekem a csípős, téli szél... Zúgását hallgatom.
Alattam megroppan a dér, jövőre úgyis visszatér a napsugár-tenger. A fákhoz temetem magam, addig nekik súgom szavam: Itt van a november. |