Szobádban mélybarna bútorok,
asztalka sárgult csipke ingben,
poros nippek bámulnak légbe
a metszett üvegű vitrinben.

Óarany gipszkeret foglya
egy fakult, kopott akvarell,
idillt szenvtelenül hazudik:
rajta kis ház, erdő, csermely.

Mellette lóg egy kövült mosoly,
írás bújik keresztben az alján:
„Egyetlen drága kincsemnek,
ötvenhat szerelmes nyarán.”

Tiéd ez az ország, nippestül,
fotóstul, tiéd vén magánya,
túl a vaskos falakon mindezt
senki sem érti, senki sem látja.