Gyorsan, írjam,
még egy sort,
vagy kettőt is talán,
csak ne zúgna
fejemben a hajdanán
kinevetett olcsó rímpár:
Zöld – föld,
műtő – hűtő.

Kérlek, kedves,
ne értsd meg soha,
taszítsd el magadtól,
légy vele mostoha,
vagy
vedd egyszerűnek,
semmisnek, vedd
ahogy a lélegzeted.
És
lásd meg, a pillanatok
befelé végtelenek.
Azon kívül
semmi nem
lehet közös,
hiába az akarat,
hiába az
ösztönös
remény: „együtt!”,
hiába hord
oxigént a
véredény,
itt,
e porból formált
világban nem
lelünk
társas menedéket,
sivatagán
egymaga
kel át a lélek.

(Könnyed töröld,
öröm ma jut még,
halld: pittyegő gép
a madárének.)