A végtelen ünnepi csendje tapad
a kilicsre zárt homályra,
karom a párnád, szabálytalan alakban
nyújtóznak az árnyak, a tapétában
valami pattog, a fülemben
táncoló vér agyamba szédíti illatod,
az őrült vágta lósörény-lobogtató visszhangja
a puszták talajába takarja melled,
milói torzót rejt a félhomály,
márványán erek és ereklyék erednek.

Odakinn elül a zaj,
a kifulladt motor utolsót köhög,
és belerándul a csendes esti kékbe
egy piszmogó madár súlya a csendemre,
mint időbe vert lékre,
hajlítja az ágat, karcolva ablakom,
a felkavart redők közt
újjabb emléket szül
a letisztult fájdalom.