Mikor még láttalak, szőkén vidult fel a nyár.
Vagy ősz kötözte tán a lombok homlokát?
Vagy zölden szállt a sás felett a békanyál,
és fények bús esője hullt a lombon át.
Egykor velem voltál hajlott hátú dombokon,
de az arany rétek ringatása messze vitt.
Ma hiányodtól mélyít ráncot homlokom,
s viszem komor mécsek elparázsló tüzeit.
Ma már kegyes őszi estek pihennek el itt;
puha fényes lombú ragyogással telten.
Szelíd zápor lógatja a völgybe lábait,
s aranyló ragyogássá csendesül a kertem.
|