Február van, végre február... a tavasz már túl messze nem lehet : nézem, ahogy a delelő, lusta Duna szemérmesen visszacsillantja a tétova-kék, merengő eget, - s lám, már könnyedén boldoggá tesz - s nekem elég - minden elképzelt, édes semmiség: ...egy könnyű kabát, teraszon az ebéd, téren egy meghitt integetés, egy új kötet, ismét látni a tavaszi, zsendülő zöldeket : mint e rügy itt, a parton, épp' csak pattanó, - s a jólismert hang, az a kedves szó. És akkor balgán tovább álmodozom: (most romantika jön, de igaz nagyon) ...talán este lehetne, csodaszép nyáridő, nyílna a dália, rajtam új, piros cipő, fognád a kezemet, a vízen egy uszály, zöld és színes minden, gyönyörű a táj, Buda ölel minket, még a szél is elül, s mindketten halljuk, Istenünk hegedül. De most csak én vagyok, egyes-egyedül. Hát ocsúdok, - és a giccsnek vége. ...a boldogság csupán lopott holmi, s arasznyi a béke. Hallom, most csendül valami: tárt ablak mögött búg egy szép dallam, - talán egy szelíden bús Bach-korál...? - s emberek kószálnak az éledő parkban, míg a körúti barokk zene békét muzsikál. (Hang szól: asszony, maradj józan!) [...] Az idő fut, észre sem veszem, s fél hét, - őrzöm szívem meg sem született vétkét, ...s lassan, lásd, elmúlt ez a későtéli hétfő; majd oldalt elsuhan egy tábla... Egy-két perc, s már látom: Margit híd, budai hídfő.
Budapest, 2009. február 9.
|