A tél aprót koccan az ablak üvegén, 
hűvös és nyirkos az éj a hegyoldalon, 
szakadt ködök ájulnak küszöböm elé, - 
halk imámat ma még súlyos hámba fogom. 

Belehallgatok a parttalan homályba,
ami sem képpel, sem szóval nem rokon;
ajándékom a perc, emlékeink varázsa,
de azt a napot, míg élek, visszaálmodom.

[...]

Így várlak.
...és tudom, a fekete december
már végre, végre eltűnik,
békés nyugvással lapozom az új naptár
hótiszta lapjait:
a mozdulatra könnyedén roppannak szét
magányom cellájának
nyűgterhes láncai.
Ma már merem, hogy néha messzenézzek,
messzebb, mint eddig,
s jutalmam, - a kép, amit látok, -
olyan kedves, akár a Chopin-polonézek;
örömöm megtanít szárnyalni fénykörökbe,
magasra, fel, s még feljebb,
olykor biztosan hiszem: ez már az "örökre".
...és leszek tetőtől talpig békesség, dallam,
s élni vágyom, hogy hangod ízét halljam,
csak suttogásod lengjen életem ösvényein át,
eltörölve könnyet, bajt, bánatot, vitát, -
hisz mosolyodtól, kezedtől mind szerteszéled,
így nyerhetek általad életet és menedéket...
Féltőn dajkálom magamban a parazsat,
lobbanjon föl, ha itt vagy, egyetlen perc alatt!
Jössz, és én vigasztaló bűvölést jósolok,
meglásd, bekéredzkednek majd hozzánk
a januári csillagok.
Így várlak, -
arany sűrűl a karácsonyi virradatban:
szép, mint az álom,
...és akár az emlék, - foghatatlan.