Csak hull, és hull a sok hópehely lustán,
mint megannyi megsodort, hosszú, bús fonál,
mely ködös, elnyúlt, sáros róna fölött szitál,
forró undort és rideg szívet temet maga alá.

Hull a hó, s hová lehull, ott megmarad,
hűvös halomba dermed a pillanat –
egykedvűen, monoton omlanak;
hull a hó, akár a zuhatag,
egyforma kristályok raja a házakon,
a pajtán és a falakon, ott bizony;
és a hó csak hull, tízezernyi pihe hull
a megroggyant, süppedt sírokra konokul.

Ott fenn a magasban az átkozott tél
vaskos köténye vadul felhasad;
egy végső rohammal az ég leszakad
az aprócska falura, s közte nyargal a szél.

Csontvelőig harap most a fagy,
öl a nyomor, s előtte minden út szabad,
a hó s az ínség a lelket is szétzilálja,
vakít a hó, reszel a tél vinnyogása
kihűlt tűzhelyeken, és az enyészet lengi át
a kalyibák szegénységtől bűzlő, beomlott falát.

S hol a sok görbe, csatakos út egymásra talál,
a kicsiny falvak őrt állnak egyedül, s arat a halál;
nagyhatalmú fák tar karjain csillámlik a dér,
hosszú sorban összekapaszkodva ledér
csontvázakként fonódnak egybe ágaik, s a szél.

Az öreg malom lapátján a fehérszakállas moha
nyeli el ártatlan prédáját, a mostoha;
akarata ellen itt már soha nincs orvosság;
arrébb a tető és a rozsdállt eresz bádoga
ádáz csatát vív a széllel már november óta,
lyukas peremét híg esők mossák;
de a végtelen hó-vemhes fellegből egyre száll alá
a néma, bús síkra ezernyi pehely-nyaláb.

Így hull, és hull, itt, és messzebb,
minden sarokra bőven dobva leplet,
de mindig a hóesés, mindig a pelyhek,
és mindig a sápadt, terméketlen földre esnek,
bolond pihék, s ülnek bokorra, sírkeresztre,
a világ végeláthatatlan terein átevezve.