Olykor esős napokon vándormadár dalol
s búját vaktában zengi az egykori ösvénybe,
lombbal bélelt fészkén, virágzó fák alól
méla fülemüle csattog a kékellő kökényre.

Hívó panaszomra lelked most merengve,
kedvesen meghitt, égi szavakkal válaszol.
A hang, mit úgy szerettünk, bánatosan szól,
de a szív szép múltunkat, lásd, nem feledte.

Te voltál az egykor? Most jó, s bájos vagy újból,
megbánásról beszélsz nekem és mélabúról.
- De az én szívem is gyökeréig sebzett.

Szeretni bárhogy is, csepp bolondság, tudod jól.
S lesz-e, ki Ophelia csokráért majd lehajol
a néma partról, ha az már a habokba veszett?

Alfred de Musset  (1810-1857) 
Sonnet à la même (Madame M. N.) (I)

Quand, par un jour de pluie, un oiseau de passage
Jette au hasard un cri dans un chemin perdu,
Au fond des bois fleuris, dans son nid de feuillage,
Le rossignol pensif a parfois répondu.

Ainsi fut mon appel de votre âme entendu,
Et vous me répondez dans notre cher langage.
Ce charme triste et doux, tant aimé d'un autre âge,
Ce pur toucher du coeur, vous me l'avez rendu.

Était-ce donc bien vous ? Si bonne et si jolie,
Vous parlez de regrets et de mélancolie.
- Et moi peut-être aussi, j'avais un coeur blessé.

Aimer n'importe quoi, c'est un peu de folie.
Qui nous rapportera le bouquet d'Ophélie
De la rive inconnue où les flots l'ont laissé ?