Ne szólj, csak add a kezed, s ülj le mellém,
Nyugszik a szél is a nagy fa alatt,
Susogva lebben és szürkül a lombozat,
S minket becéz e halványezüst holdfény.

Hajts le fejed, - mint két szobor, úgy üljünk itt,
Tudd, szerelmem titok, s van, ki meglessen,
Hagyd, hogy szívemmel szívedet vezessem,
S nézd, egy bagoly fölénk nyitja szárnyait!

Csak bízz, veled vagyok, lelkem téged véd,
Feledd a reményt, s őrizd, mi a tiéd,
S elhamvadott akaratunk újra lobban.

Hallgassunk most, íme itt az égi béke
És az erdők sűrű lombján most még jobban
Csillan már az éji fények istensége.

Donne ta main, retiens ton souffle, asseyons-nous
Sous cet arbre géant où vient mourir la brise
En soupirs inégaux sous la ramure grise
Que caresse le clair de lune blême et doux.

Immobiles, baissons nos yeux vers nos genoux.
Ne pensons pas, rêvons. Laissons faire à leur guise
Le bonheur qui s'enfuit et l'amour qui s'épuise,
Et nos cheveux frôlés par l'aile des hiboux.

Restons silencieux parmi la paix nocturne:
Il n'est pas bon d'aller troubler dans son sommeil
La nature, ce dieu féroce et taciturne.