Fakó hold alatt egy nő viszi fiát,
vén dió és bodza árnya hajol rájuk
a mák párái szállnak ittas madárdallal
a csenden át
felettük szakállas arc néz szánalommal

homályba bukó ablakon túl feketülnek a
relikviák,
s romjain a múló álom és a szerelem hanyatlanak.

Esztendőnek sötét napján, fájó a gyermekkor,
mikor a fiú hűs vizekbe merül, hol a halak megcsillannak,
az arc átszellemül,
mint amikor sziklaként állta lovak őrjöngő dühét,
s felette az éjben kivirult a csillaga.

Vagy mikor anyja kezébe fagyott a keze
és Szent Péter őszi sírkertjén ment által,
s a kamra homályában a holttest még ott feküdt,
s ráemelte fagyos tekintetét.

De madárrá lett a sivárló ágak romján,
mélázó harangszó éjnovember alatt.
Atyai csönd, mikor sejtelemmé lesz egy csigalépcső
álmai közt.

2

Megbékélt lélek. Télesti egyedüllét,
Pásztorok árnya rebben a régi tónál,
szalma közt a kicsiny gyermek egyre fogy
arcát a fekete láz eltünteti;
Szentséges éj.

S apja kezébe vastagodott kézzel ment
a kálváriát végigjárva a sötét ürességben
sziklák fényes sebei közt.
Legendává lőn, s alakja egy kék villanás volt,
és keble alól vörös vér folydogált.
Oh, a kereszt már megácsoltatott a lelkében.

Szerelem; a sarkokban fekete már az olvadt hó,
Kéklőn kél a szellő az elaggott ágak hajlatán,
diófamennyezet alatt
A fiú üdvére rózsaszín angyal megjelent.

Öröm; hűvös szobán szonáta szól az éjszakában,
S a gerendák barnaságán
kék pillangó lesz az ezüstbábból.

Oh, már közel a halál. A sziklák között
lehajtja sárga fejét, elnémul a gyermek,
ahogy a hold lehanyatlott egy márciuson.

3.

Az éj kriptáján a húsvét rózsafényű harangszava,
míg ezüstlőn pendülnek a csillagok,
és az alvó iszonya, mikor sötét őrület esőz homlokáról.

Kék tutaján a csönd bágyadoz a folyón végig,
elmereng, s az ágak zöldjén
és az elmúlásban rigó rikolt idegenül.

Vagy csonttá vékonyult kezével egy vén
ment romos város lomha falai közt
és zsenge gyermekével osont sötét köpeny alatt
s a diófa árnyán megkísérté a gonosz.

A zöld járású nyár már magasba hág. Óh, és mégis
puha csendességgel emészti fel a barna ősz a kertet,
s a bodza bánatai illatoznak,
ha Sebestyén árnyékán az angyal ezüstszava kihuny.

Sebastian im Traum

1

Mutter trug das Kindlein im weißen Mond,
Im Schatten des Nußbaums, uralten Hollunders,
Trunken vom Safte des Mohns, der Klage der Drossel;
Und stille
Neigte in Mitleid sich über jene ein bärtiges Antlitz

Leise im Dunkel des Fensters; und altes Hausgerät
Der Väter
Lag im Verfall; Liebe und herbstliche Träumerei.

Also dunkel der Tag des Jahrs, traurige Kindheit,
Da der Knabe leise zu kühlen Wassern, silbernen Fischen hinabstieg,
Ruh und Antlitz;
Da er steinern sich vor rasende Rappen warf,
In grauer Nacht sein Stern über ihn kam;

Oder wenn er an der frierenden Hand der Mutter
Abends über Sankt Peters herbstlichen Friedhof ging,
Ein zarter Leichnam stille im Dunkel der Kammer lag
Und jener die kalten Lider über ihn aufhob.

Er aber war ein kleiner Vogel im kahlen Geäst,
Die Glocke lang im Abendnovember,
Des Vaters Stille, da er im Schlaf die dämmernde Wendeltreppe hinabstieg.

2

Frieden der Seele. Einsamer Winterabend,
Die dunklen Gestalten der Hirten am alten Weiher;
Kindlein in der Hütte von Stroh; o wie leise
Sank in schwarzem Fieber das Antlitz hin
Heilige Nacht.

Oder wenn er an der harten Hand des Vaters
Stille den finstern Kalvarienberg hinanstieg
Und in dämmernden Felsennischen
Die blaue Gestalt des Menschen durch seine Legende ging,
Aus der Wunde unter dem Herzen purpurn das Blut rann.
O wie leise stand in dunkler Seele das Kreuz auf.

Liebe; da in schwarzen Winkeln der Schnee schmolz,
Ein blaues Lüftchen sich heiter im alten Hollunder fing,
In dem Schattengewölbe des Nußbaums;
Und dem Knaben leise sein rosiger Engel erschien.

Freude; da in kühlen Zimmern eine Abendsonate erklang,
Im braunen Holzgebälk
Ein blauer Falter aus der silbernen Puppe kroch.

O die Nähe des Todes. In steinerner Mauer
Neigte sich ein gelbes Haupt, schweigend das Kind,
Da in jenem März der Mond verfiel.

3

Rosige Osterglocke im Grabgewölbe der Nacht
Und die Silberstimmen der Sterne,
Daß in Schauern ein dunkler Wahnsinn von der Stirne des Schläfers sank.

O wie stille ein Gang den blauen Fluß hinab
Vergessenes sinnend, da im grünen Geäst
Die Drossel ein Fremdes in den Untergang rief.

Oder wenn er an der knöchernen Hand des Greisen
Abends vor die verfallene Mauer der Stadt ging
Und jener in schwarzem Mantel ein rosiges Kindlein trug,
Im Schatten des Nußbaums der Geist des Bösen erschien.

Tasten über die grünen Stufen des Sommers. O wie leise
Verfiel der Garten in der braunen Stille des Herbstes,
Duft und Schwermut des alten Hollunders,
Da in Sebastians Schatten die Silberstimme des Engels erstarb.