Felhőtlen az égbolt, felettem csillagok,
Vitorla sem remeg, mikor magam vagyok.
Tekintetem most a valón túl, messze lát,
hol erdő zúg, s alant a part zord sziklapadja,
és fű, fa, völgy majd domb az Időn át vallatja
az örvényt, az éjszakát.
S a milliárd fénypont aranylombbá fakad,
s lágyan dalolni kezd e csodás fényzuhatag
hajtva koronája fényágú szent tüzeit,
és zúgja kék ár s hullám, s ömlik a habra hab,
majd meghajolva mind fojtott hangon zuhognak:
Ő az Isten, az Úr ez itt!
Extase
J'étais seul près des flots, par une nuit d'étoiles.
Pas un nuage aux cieux, sur les mers pas de voiles.
Mes yeux plongeaient plus loin que le monde réel.
Et les bois, et les monts, et toute la nature,
Semblaient interroger dans un confus murmure
Les flots des mers, les feux du ciel.
Et les étoiles d'or, légions infinies,
A voix haute, à voix basse, avec mille harmonies,
Disaient, en leurs couronnes de feu ;
Et les flots bleus, que rien ne gouverne et n'arrête,
Disaient, en recourbant l'écume de leur crête :
- C'est le Seigneur, le Seigneur Dieu !
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
