Boldog az a fa, mely alig-alig érez, de a kemény kő még boldogabb talán, a legfőbb fájdalom az élet, mely kipellengérez, és nincs sorvasztóbb kín tudatunk bánatán.
Vagyunk, mit sem sejtve, s élünk célok nélkül, a múlt már oda, és tudjuk, jövőnk az üres semmi… De van, ami biztos: értünk a halál eljön végül, megszenvedjünk a létet, s aztán el kell menni
oda, mit még nem ismerünk, de hosszú utat tettünk, lelkünk, húsunk a friss sírcsokorra dől vakon, testünk a mélybe száll, mely ott ásít mellettünk, de jaj, nem tudjuk, hová megyünk, és honnan jövünk vajon…!
Rubén Darío – Lo fatal A René Pérez
Dichoso el árbol que es apenas sensitivo, y más la piedra dura, porque ésta ya no siente, pues no hay dolor más grande que el dolor de ser vivo, ni mayor pesadumbre que la vida consciente.
Ser, y no saber nada, y ser sin rumbo cierto, y el temor de haber sido y un futuro terror... Y el espanto seguro de estar mańana muerto, y sufrir por la vida y por la sombra y por
lo que no conocemos y apenas sospechamos, y la carne que tienta con sus frescos racimos y la tumba que aguarda con sus fúnebres ramos, y no saber adónde vamos, ni de dónde venimos...!
Budapest, 2012. november 29. |