Ó, Ember! Szép vagyok, mint kőbe vájt álom:
e kebel ölni tud, s a világ rajta pusztul,
de a költő mégis miattam vágyra buzdul,
s az ősanyag az én örök ideálom.

Mint néma szfinx, ki ül a mennyek kék egén,
hattyútollak lombján keblem hószín katlan,
csak a mozgás ront meg, a gyönyör mozdulatlan,
soha nem sírtam és soha nem nevettem én.

Lényem fennkölt és szent, mit hű poéta vigyáz,
s valóm fagyott tagok kevély szoborrendje,
s naggyá fertőzi mind a kárhozat és a láz,

s kiket majd vágyra gyújt, szeretőmmé engedje
e tükörpár, mi bús valót gyönyörnek láttat,
a szemem az, melyen ragyog a szent káprázat.

La Beauté

Je suis belle, ô mortels! comme un rêve de pierre,
Et mon sein, où chacun s'est meurtri tour à tour,
Est fait pour inspirer au poète un amour
Eternel et muet ainsi que la matière.

Je trône dans l'azur comme un sphinx incompris;
J'unis un coeur de neige à la blancheur des cygnes;
Je hais le mouvement qui déplace les lignes,
Et jamais je ne pleure et jamais je ne ris.

Les poètes, devant mes grandes attitudes,
Que j'ai l'air d'emprunter aux plus fiers monuments,
Consumeront leurs jours en d'austères études;

Car j'ai, pour fasciner ces dociles amants,
De purs miroirs qui font toutes choses plus belles:
Mes yeux, mes larges yeux aux clartés éternelles!