Messzebb őrzők állnak, drága fák,
rejtelmes és csoda-hieroglifák,
lásd, velük mily´ ékes  imádott,
de magányos lugasodnak büszke törzse?
Az árnyas lombok puhán ölelnek,
édes enyhet nyújtanak
a perzselve izzó Nappal szemben,
akárha Lesbia csókja égetne.
Szűken fizetett hűségemért,
gúnnyal nevetve,
de kettőnk nevét elmédbe véste,
örök szerelmemet hitvány rongyként
lábad elé vetve,
a szerelem elfoszlott a szélbe,
s mi tűrünk, de vajon
meddig bírjuk e néma keservet!
Hát ne beszélj nekem a szerelemről: ne ejtsd
nevemet együtt a romlott Lesbiával, nevess,
ha ígéretet hazudik bárki csalárdul:
hitszegőt láss mögötte,
a szomorú káprázat mérget csöppent
szívembe s engem halálra ítéltet.