A Themzén az éj arany-kék, Mi szürkén messze tovaleng, Partra hab csap, s felmereng, Mint sárga bálás dereglyék.
Most leomlott a sárga köd, A híd fölött már daccal ég, S a tetőkön mint buborék, Szent Pál kupolája őrködött.
Majd a hajnal fúj még száznyi neszt, Vén társzekér döng most remegőn, És a felszikrázó levegőn Madárka villan, s dalba kezd.
Amott egy búból ébredő - kire még a gázláng rámorog - Egy sápadt asszony tántorog, Ajka tűzláng, s szíve kő.
The Thames nocturne of blue and gold Changed to a Harmony in grey: A barge with ochre-coloured hay Dropt from the wharf: and chill and cold.
The yellow fog came creeping down The bridges, till the houses' walls Seemed changed to shadows and St. Paul's Loomed like a bubble o'er the town.
Then suddenly arose the clang Of waking life; the streets were stirred With country waggons: and a bird Flew to the glistening roofs and sang.
But one pale woman all alone, The daylight kissing her wan hair, Loitered beneath the gas lamps' flare, With lips of flame and heart of stone.
|