Már letűnt korok és örök homok ölén
Pihennek a  ledőlt tornyok és tört falak,
Ős-Babilon nyugszik itt: e szikkadtan vén,
Hol büszke márványtermek omlanak.
                 
Dicső napjaiban erős fala fölött
A győzelem két acélszárnya lebegett,
S hová vad Ázsia minden népe özönlött,
Most tenger dúlt fel léptet, lépcsőt, tereket
                            
Az örök Űré minden, csend ül tájat s romot,
Omló kövek felett a jámbor hold lobogott,
S elapadt a nagy folyóknak büszke árja
                     
Míg a nagy időkön bronzelefánt lépdel át,
- Alatta a tört csarnok a mélyét tárja -,
 S felemeli száz csillagra ormányát. 
                           

Vague, perdue au fond des sables monotones,
La ville d'autrefois, sans tours et sans remparts,
Dort le sommeil dernier des vieilles Babylones,
Sous le suaire blanc de ses marbres épars.

Jadis elle régnait ; sur ses murailles fortes
La Victoire étendait ses deux ailes de fer.
Tous les peuples d'Asie assiégeaient ses cent portes ;
Et ses grands escaliers descendaient vers la mer...

Vide à présent, et pour jamais silencieuse,
Pierre à pierre, elle meurt, sous la lune pieuse,
Auprès de son vieux fleuve ainsi qu'elle épuisé,

Et, seul, un éléphant de bronze, en ces désastres,
Droit encore au sommet d'un portique brisé,
Lève tragiquement sa trompe vers les astres.