Vakmerő cím. Ugyanis ki szólhat vagy írhat csakúgy, egyszerűen Istenről? Ugyanakkor ki az, aki nem gondol rá? – Bizonyára azt senki nem tételezi fel, hogy a címben szereplő „én” e sorok írója. Isten Isten. Az “én” pedig mindannyian. Írhatnám úgyis: ember. Bármelyikünk.
…………………

Az istenellenes évtizedek propagandájának hatására is van valami szemérmesség bennünk, ha Istenről esik szó. Pedig mindannyiónkban elevenen él az istenkérdés. Akik szólni bátrak, írók, költők, azok elsuttogják vagy elkiáltják, ami szívükben van. Mit is mond Ady Endre?

„Próbáltam sokféle mesét,
De hajh, egyik sem volt elég:
Szívemben, idegeimben
Kiabáló nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.”

Ki meri állítani, hogy lelkében olykor hasonló lárma van. Sőt, talán József Attila szavaiban kimondott vágy benne is él.

„Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van hangodra.
Bukj fel az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.”

Máskor valami tehetetlenség dühe szakad fel lelkünkben, ahogyan Nemes Nagy Ágnesben.

„Valamit kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lássam.”

Istent “csinálni” és látni… Juhász Ferenc ennél többet akart és akar.

„Istenem fogj meleg szádba,
hogy ne legyek olyan árva,
hogy ne legyek olyan árva.

Nem hittelek, most se hiszlek.
Meg nem öllek, meg sem eszlek.
Hő-áramok feléd löknek.”

Későbbi költeményében pedig így vall:

„Mert egymás ellen, mit is tehetünk, ha nem csurog vérünk egymás szívére és fejére? / Hisz elveszteni nem akartalak, s elhagyni engem Teremtés-Erő te se akartál.”

…………………

Az idézett költők az emberben forrongó istenkérdéssel szembe néztek és szóltak. Saját hangon. Nekünk van bátorságunk? Merünk saját hangunkon szólni és legalább gondolkodni Istenről? Van-e, és milyen a viszonyom az Istennel?

…………………

Isten és ember. Elkerülhetetlen kapcsolat. Milyen legyen? A Jelenések Könyvében (13,15) olvashatjuk Isten szavait: ” Ismerem tetteidet. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy és se hideg, se meleg, kivetlek szájamból.” – Igen, a hívő imádja Istenét. A nem-hívő tagadásra méltatja. A cinikus, a közömbös, “engem ő sem érdekel” – súlyosan megsérti.

E sorok írója abban reménykedik, hogy a leírt gondolatok, érzések a hívő ember hitparazsát felizzítják. A hitetlen embert bátorítják a keresésben. Azt nem tudja, hogy a közömbös ember belső ürességéhez hogyan szóljon, hogy szava visszhangot váltson ki.

…………………

Isten Isten. Az „én” az ember. Bármelyikünk. Most az, aki elmélyedt e sorokban.