“Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De hogy ez a kereszt “édes”, arról Jézus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.” (Pilinszky János)

A nagyböjt napjait éljük. A farsangi mulatságok is e szent idő elérkeztét jelezték. A katolikus keresztények homlokára pedig papjuk hamuval rajzolt keresztet. A kereszt teljesebb értelmében a szenvedés jelképe. A szenvedés az emberi természet velejárója. Volt-e, van-e csak egyetlen ember a Földön, aki nem ismerte meg a szenvedés könnyeit? Betegség, fájdalom, kín, szorongás, szomorúság, magány, csalódás, és ki tudná felsorolni megszámlálhatatlan formáit az ember testében vagy lelkében megjelenő keresztnek?
E magazin oldalain már elgondolkodtunk azon, hogy Isten emberré lett Jézus Krisztusban. Ő szerette magát Emberfiának nevezni. Valódi emberi életet élt. A középkor egyik bölcse tette fel a kérdést és válaszolta is meg: “Miért lett az Isten emberré? – Hogy megtanuljon sírni.” Jézus maga mondta tanítványainak: “Az Emberfiának sokat kell szenvednie…” Tapasztalatból merte hirdetni az általunk alig megérthető igazságot: “Boldogok, akik sírnak.”

A nagyböjt az Ő szenvedésére emlékeztet, de úgy, hogy a magunkéval is foglalkozunk. Minden szenvedés kereszt. De akkor válik jézusivá, ha előbb megteszünk mindent ellene. Ne kerüljünk bele, ha belénk vájt, legyőzzük. Ha őszinte küzdelmünk ellenére a szenvedéstől nem tudunk megszabadulni, csak akkor hihetjük, hogy keresztünk mélyen emberi -szent- (s nem csupán az állati élőlényt is kísérő jelenség). Bátor vagyok ezt állítani, mert Máté evangéliumában olvasunk Jézus magatartásáról: “Szomorú a lelkem mindhalálig… Atyám, ha lehetséges múljék el tőlem ez a kehely (szenvedés). De ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogy te.” Sőt mindent megtett, hogy ellenségei el ne fogják, míg “el nem jött az ő órája.”

Ha minden erőfeszítésünk ellenére ránk nehezedik a kereszt, abban a pillanatban már nem egyedül hordozzuk, hanem Vele. Ismerjük szenvedéstörténetét. Simon nevű férfi segítette vinni a keresztjét. Veronika asszony kendőjét nyújtotta, hogy arcát megtörölhesse. Nekünk Ő a Simonunk és Veronikánk. A keresztények/keresztyének Istene Jézusban az emberrel együtt szenvedő Isten.

Mécs László költő szerint a kereszt az ember árnyéka. Fény-imádó szemmel születik. Látja a Napot. Indul feléje, de az a zenitre ér föl. Az ember most mit tegyen, oda nem röpülhet. A Nap tovább ment, lefelé, egyre messzebb. Megrémült az ember és hátra nézett.

“Most látta meg kitárt – karú árnyékát szívbe fájón,
amint keresztül feketült s elnyúlt a messzi tájon.

Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.
A Nap lehullt, a föld kihűlt és alkonyodni kezdett.

Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,
beoltott fény – szomjas szeme kereste Őt, az Istent…”

Igen. Nagyböjt. A kereszt árnyékában mindannyian Őt keressük hittel vagy hit nélkül, lázadozva vagy elfogadó szeretettel. Úgy vélem, szinte lehetetlen nem találkozni Vele, hiszen: “a megfeszített Isten karja tárva-nyitva áll, és nincs ennél tartózkodóbban kitáruló ölelés.”

(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2011. március 24-i számában.)