| Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Oly kort élünk, mikor a művészet leértékelődni látszik. S bár a látszat sokszor csalóka ábránd, máskor szenvedélyes vakság, de legtöbbször rejtőzködő valóság. A valóság pedig rácáfol a látszatra, hiszen bennünket - legtöbbünket, kik nem láttuk azelőtt egymást - most mégis iderendelt az a belső kényszer, amely mindannyiunkban közös.
A kereszténység fiatal üdvözítője egyszer azt mondta: „Ha a nevemben többen összejöttök, akkor én is ott leszek."
Mi itt mindannyian a művészet nevében jöttünk össze, a művészetben leltünk egymásra, s abban a hitben vagyunk itt, hogy a művészet mindezek által köztünk van. S ezáltal valami az isteniből is.
John Ruskin, egyik írásában azt mondja: „Minden művészet - imádság." S ha ez így van, ez a fajta vallásos csodálat köt bennünket össze - Tornyai Tibor festőművész alkotása.
Minden ember rendeltetett valamire, meghívást kap egy nemes cél megvalósítására Vannak, akik meghallják a hívó szót és engedelmeskednek. Vannak, kik küzdenek annak ellenében, s vannak, akik siketen elrohannak mellette.
Vannak, akik a földön és a földben keresik az élet értelmét, gyárakban, bányákban, a termőföldek hatalmas templomaiban, tervasztal és műhelyek profán katedrálisaiban, vagy katedrán állva izzó gyermektekintetek tüzében.
Van akiktől az élet az izmok iszonyú vergődését követeli, másoktól a szellem lázas alkotását. Vannak emberek, akik a lélek mélyére utaznak, hogy onnan a szeretet kincseivel térjenek meg.
Tizennyolc évszázada egy léha fiatalember látta, ahogy egy könyv elé hull, s kinyílik előtte. Felvette, s oda az volt írva: „Noli foras ide, redi in te ipsum." Ne menj ki, térj vissza önmagadba... Ez a valaki Szent Ágostonná lett e szavak hatása alatt.
És előttünk áll az az ember, akik nem áll meg a földi szemhatárnál, hanem felhők magasából reményli a világot, mindent felülről lát.
Ez a valaki Tornyai Tibor festőművész.
Művész ő a szó nemes értelmében még akkor is, ha a művész titulust úton-útfélen mindenkire aggatják, bolondok és szélhámosok hazudják magukról, hogy művészek.
Mert ki lehet művész? -tehetjük fel magunknak a kérdést.
Noli foras ire redi in te ipsum... Ne menj ki, térj vissza önmagadba.
Az emberi gondolkodás örök filozófiája. Mert a napszámos vagy a szénégető ugyanúgy felteheti az örök kérdéseket, ahogy a pap, a tudós vagy a művész: Mi az ember? Van-e Isten, mi a célja a világegésznek? Van-e az anyagon túl anyagtalanságában tökéletes világ? Honnan áradnak ránk az örök ideák?
Hol találhatjuk meg ezt az örök nyugtalanságot gerjesztő életérzést... Ne menj ki, térj vissza önmagadba.
De míg a napszámos vagy a szénégető az aranyégen kinyíló pirkadat és a bronzfényben elolvadó alkonyatok örök ritmusában találja meg a választ, míg a tudós ezeket a ritmusokat kutatja, képletek és vektorok infinitezimális matematikájával magyarázza, addig a művész újraalkotja.
Mintha a Teremtő társa lenne a teremtésben. Mert van e nemesebb és felemelőbb az életben, mint az anyaság és a költészet? Hisz mindkettőben az Isten alkotótársává nőhet vagy érdemsül az ember.
Rembrandt az amszterdami gettóban, Paál László az őrületben, Böcklin a germán mitológia emberidegen tájaiban találja meg mindezt.
Tornyai Tibor a felhők közé merészkedik, hogy föntről lássa azt, ami lentről sokszor láthatatlan.
Különös adomány lehet a magasból kihallgatni a fű susogását, a vén fák öreges köhécselését, a tenger moraját, lovak patáinak pattogását és dobogását.
Ez úgy lehet csak, hogy a véges világ tájai és a művész belső tájai összeérnek, s ennek metszéspontjában vagy horizontján ott áll a festő, a zenész vagy a költő.
Oscar Wilde egyik utolsó művében azt írta: „Mi mindannyian a szomorúság bohócai vagyunk." Az ember, akit a művészet és a világegész a válaszok megtalálásának reménytelenségébe hív. Hisz a művész előtt nincsenek határok, még a horizont is csak segédfogalom, s művészte vagy a művész célja nem a megtalálásban, hanem a keresésben rejlik. A keresés a minden. Wilde mondta egyszer, hogyha a vallásról bebizonyosodna a földi létben, hogy minden úgy van, ahogy tanítják, érdektelenné válna. Mit is jelenthet mindez? Nézzünk rá a művészre és a mögötte lévő művészetre. A művésszel találkozunk a mindennapokban, közöttünk jár, köszönünk egymásnak az utcán, megszoríthatjuk a kezét egy-egy ünnepélyes alkalomkor, de az alkotás érinthetetlen fenségben áll mögötte, s csak az elkövetkezendő koroknak fog beszélni a művészről és az emberről.
„A fák kidőlnek, ledűlnek, a felhők földre sírják terhüket, az ember műveli a földet, s a hattyú meghal az utolsó nyárban"- írja Tennyson.
A művészet által megjelenik előttünk az ember leplezetlenül és mezítelen. Ruhában vagy a nélkül előttünk áll a test és a lélek tökéletes anatómiája. Mert a művész megmutatja az embert közvetve és közvetlenül. Megmutatja a kor emberét vonásaival, gesztusaival, tűnődő tekintetével vagy nyílt belénklátásával. De közvetve a művész előttünk áll, ahogy az embert látja:
Idő és rettegés bolondja fajtánk...
Byron magányos hőse így beszél egy gótikus alkonyatban, s miközben a művész a kollektivitás hőse, addig a tömeg nagyságával nő a magánya. Prométheusszá válik, kinek naponta keselyűk marcangolják húsát, de a hús újra nő, mert a művészi létben nincs önfeladás. Minden művészet remélt halhatatlanságának ez a titka.
Tornyai Tibor a felhőket járja, de mikor fest, akkor sem a földön jár. Ahogy egy barátja mondta róla, az ecset hegyére költözött. Részévé vált a festészetnek, maga is eszköz Isten kezében. Mikor a felhők közé merészkedik, valójában a belső tájakat kémleli és kutatja. És ezek a tájak képekké szépülnek a vásznon, mert a művész örök üzenete maga a szépség, mely érdek nélkül tetszik mindannyiunknak.
(Elhangzott Budapesten, 2008. június 3-án)
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
