A Pán

- Ennél vidámabb történetet is mondhattál volna! – szólalt meg egy szelíd férfihang.
A szél újabb leveleket rugdosott fel egészen a szökőkút kávájáig.
- Csak ez jutott eszembe rólatok - felelte a lányka, s most eszmélt, hogy nem a megszokott lágy hangú suttogás szólította meg.
- Valóban szomorú látvány lehetünk, ha rólunk csak ez jutott az eszedbe. De azért nem haragudhat rád senki – mondta a középen álló kőszobor bölcselkedve.
- Végre beszélsz! – kiáltott fel a kislány, majd amikor elbizonytalanodott, megismételte a szavait. - Végre beszél. És hozzám! Nekem!
- Beszélnem kell, mert felébresztett a szíved indulata.
- Ki vagy te? – kérdezte a lányka, s dacosan felemelte a fejét.
Aztán a szoborhoz lépett, s óvatosan megérintette a fejét. Csak most vette észre, hogy a göndör fürtök között apró szarvak hegyesednek a keze felé.
- Én a Pán vagyok – hallatszott a kőszobor belsejéből.
- Pán? Az miféle szerzet? – kérdezte a kislány elhúzva a száját.
- Valóban szerzet vagyok, ködalak és a képzelet műve, melyet a ti képzeletetek teremtett. Évezredek óta élek, s ahol kastélyok vannak és szökőkutak, ott vagyok én is.
- Egy újabb mesebeli látomás nem segíthet rajtam! – felelt a kislány csalódottsággal a hangjában.
Majd lehajtotta a fejét. A szobor azonban közbeszólt.
- Sokat tudok rólad. Szinte mindent. Tudom, a pajtásod elveszett. Ott, a túloldalon. Te pedig itt keresed, s közben megbontod a két világot elválasztó falakat.
- Én nem akartam semmiféle falakat megbontani. Csak Pétert akarom hazavinni!
A szobor egy ideig hallgatott, és a szép női kőszobrok is egykedvű hallgatásba burkolóztak. Aztán töprengő hangon mégis megszólalt a Pán:
- Te is kapsz egy történetet tőlem.
A kislány éppen szólni akart, s leginkább tiltakozni, de a Pán nem engedte szóhoz jutni.
- Itt mi soha nem mondhatjuk ki a valóságot. Ez a szabály. De az nincs tiltva nekünk, hogy segítsünk a magunk módján az idetévedetteknek.
- És akkor mi van az én mesémmel? Egy mese, egy tanács. Így vesztegeljem el az életem? – mondta a lányka, s először érződött düh a hangjában.
A szobor mintha töprengett volna, a fények is kesernyés fintorrá varázsolták az ajkán lévő mosolyt.
- A meséd újra megtanított beszélni. De neked többet is adott. A történeted nem hiábavalón hangzott el. Rólad is szól.
- Rólam? – kiáltott fel a lányka. – Ez csak egy történet volt, amit a mamám mesélt télen! Karácsonyeste, ha jól emlékszem. Szegények voltunk, nem tellett ajándékra. A mamám ezt adta, hogy megvigasztaljon.
- Akkor is elvesztettél valamit, most pedig valakit – bölcselkedett a szobor.
- De hiszen akkor semmit nem vesztettem el! Csak nem kaptam semmit – kiáltott fel a kislány, de aztán elhallgatott, ahogy a régi emlékek halványan pislogó karácsonyfát és hóesést simogattak a gondolatai közé.
A szél végigsöpörte a kis kerti utakat.
- Ha nem teljesülnek a vágyaink, akkor megfogyatkozunk. S még a reményt sem látjuk magunk mellett – bölcselkedett a szelíd hang, de most sokkal halkabban szólt.
A lányka felnézett a szoborra, kutatta annak szép kőarcát, aztán egyetértőleg bólogatott.
- Igazad van. Ha nem teljesül egy álom, az olyan, mintha valamit elvesznek tőlünk.
A lányka most odalépett a Pánhoz és megölelte:
- Segíts nekem! Kérlek! Nagyon fontos, hogy megtaláljam!
- Tudom – felelte a szobor alig hallhatón.
A lányka arcát megint elöntötte a könny, mert eszébe jutott a kisfiú kerek arca, mulatságosan kedves tekintete.
Lerogyott a szobor lábához, és keservesen sírni kezdett. A szél fölkapta a szétfújt leveleket, s tele szórta velük a parkot.
- Most válaszokat vársz tőlem, de a válasz már benne volt saját mesédben is - mondta a Pán.
A lányka értetlenkedve nézett fel a szoborra.
- Talán segít neked, ha elmondom az én történetemet – mondta a szobor szomorú hangon. – Légy türelmes! Még nincs itt az időd, hogy elindulj. Nekem pedig jól esne, ha meghallgatnál…
- És ők? – kérdezte a kislány, s rámutatott a köröttük álló szobrokra.
- Ők csak suttogni tudnak. Az Ősz hagyta itt nekem, hogy ne unatkozzam. Az idők elfújták az embereket, lerontották a falakat. De őket meghagyta, mert az elmúlás az én igém.
A lányka belenézett a Pán mozdulatlan arcába, s úgy hallgatta ennek a szobornak a történetét.