Kal Kadaran felé
Mintha egy varázspálca ütésére tűnt volna el az erdő, hirtelen nem láttak mást, csak halovány csillámlásokat a karcsú farengeteg helyett. De nem torpantak meg, mentek tovább hárman, miközben az alkonyat hosszú nyelvével vörösre nyalta a sziklafalaktól vad és komor tájat. - Az aranyló erdőt miért nem támadja meg Kadaran? – kérdezte óvatos hangsúllyal a lányka. - Mert árnyék csak arra vetülhet, ami nem evilágból való. A lányka hosszasan gondolkodott a Pásztorkirály szavain, de gondolataid egyre inkább megzavarta az a baljós érzés, amely már egy jó ideje már szorongatta a lelkét. Aztán felnézett az égre. Sötét árnyakat látott maga felett lebegni. - A herceg szolgálói – mondta az öreg – boszorkányok a leggonoszabb fajtából. - Mit akarhatnak? – kérdezte a lányka ijedséggel a hangjában. - Kémkedni jöttek. Közel már a cél – felelte az öregember. Hirtelen rossz érzés fogta el a kislányt, ahogy a szótlan fiúra és az egyre gondterheltebb öregemberre nézett. - Ne távolodjunk el egymástól! – mondta vészjósló hangon az öreg, és a három ló most közelebb ügetett egymáshoz. A fentről hallatszó surrogó hangok lassan elhalkultak, a sötét árnyak a szürke égen tünedezni látszottak. - Eltűntek! – mondta a lányka óvatos örömmel. - Csak álcázzák magukat. Érzik, hogy tudunk róluk. És látják, hogy nem félemlítettek meg – felelte a Pásztorkirály nyugodt előrelátással. A lányka óvatosan nézelődött jobbra és balra, majd felfelé. Csak a felhők hosszú és keskeny redőit látta, néha egy-egy szikár és kiszáradt fát, s oldalt a földből kiálló sziklákat. - Eljött a megpróbáltatások ideje – mondta váratlanul az öreg, s előre mutatott a messzibe. - Látok valamit, de nem tudom, hogy mi lehet az – felelte a lányka, és a messziségbe meresztette a szemét. Halvány fénypont villódzott a távolba, melyik alig érezhetőn, de közeledett. És ahogy egyre közelebb ért, mindinkább emberi alakot öltött. - Bármit látsz is, ne feledd, itt minden csak látomás és gonosz csalás – mondta szorongó hangon a vén Pásztorkirály. A lányka nem felelt semmit, csak az egyre közeledő alakot kémlelte. És az alak egyre inkább egy női alakhoz lett hasonlatos. Valamiféle vigasztalan sejtelemként közeledett hozzájuk. Szép arcú nő volt, haja a vállára omlott, szürkés ruhája egyszerű nőnek mutatta. Keze erőtlenül emelkedett fel, ujjai kinyíltak, mint egy virág. Majd mintha magához hívná a kislányt, felé intett. A lányka pedig elsápadt a felismeréstől, majd alig halhatón így szólt: - Anyuska! Újra és újra ismételgette a szeretett szót, mellyel anyját hívta egykor, miközben előrébb lovagolt: - Anyuska! Még mindig emlékszem! Ő az édesanyám – kiáltott hátra, de már ekkor nem törődött a mögötte lovaglókkal. De a Pásztorkirály utána vágtatott, s közben rákiáltott a lányra: - Ne nézz a szemébe! A lányka először meg sem hallotta a király hangját, majd annak újabb szavára hátra kiáltott: - Szólnom kell vele! - Légy óvatos, lányom! Ne feledd, itt nem minden az, aminek látszik – szólt utána az öreg király gyanakvó hangon. - De hiszen ő az! – mondta a lányka türelmetlen dühvel. - Ő nem az anyád! – kiáltott feléje a Pásztorkirály, majd leugrott a lováról és a lányka lovát oldalra fordította. A fejedelmi állat meghőkölt, de hogy gazdáját ne bántsa, fuldokolva hátrált. A lányka azonban nem tudta levenni a tekintetét az egyre fényesedő szempárról, amely akkor már a lelkébe valósággal belefagyott. Majd úgy érezte, mintha valami régi öröm és szorongás egyszerre terpeszkedne szét a bensőjében. - Fordulj el, mert rabul ejt! – kiáltott az öreg, de akkor már a kisfiú is odaért. Különös és halvány derengés világította meg az arcát. A lány mögé léptetett a lovával. Aztán hátulról az egyik kezével megfogta annak vállát, majd a másik kezével betakarta a lányka szemét. Ezalatt az öreg kirántotta a lányka lován csüngő kardtokban lévő kardot, majd a már lángoló tekintetű rémalak felé mutatott vele. - Menj vissza, ahonnét előmásztál! Ismerlek, boszorkány! – kiáltott, mire a látomás szétoszlott. Ekkor a lányka a füléhez kapott, mert a rémisztő sikoly olyan fájdalmas volt, amilyen fájdalmat még sohasem érzett. A Pásztorkirály a sikoly után maga is feljajdult, majd térdre rogyott. A kard kiesett a kezéből, s a tenyeréből kesernyés füst párolgott elő. A lányka csak most tért magához, majd a kisfiúval leugorván a lovukról, az öreg aláhanyatló testéhez szaladtak. - Nincs semmi bajom! Csak a fegyver! A te szívednek és a lelkednek engedelmes – mondta az öreg elfúló hangon. A kisfiú elővette a kulacsát, és a megégett tenyérbe hideg vizet locsolt. Majd a lányka bekötözte a megégett kézfejet. - Itt a tekintet is képes rácsok közé űzni a lelket, ha nem vagy elég erős – mondta a Pásztorkirály fáradtságtól és a fájdalomtól elgyötörten. Aztán biztatón elmosolyodott, s így szólt a két aggódó útitársának: - Folytatnunk kell az utunkat, mert éjfélkor ezernyi boszorkány lesz itt, s azoktól már senki nem véd meg. A lánykát is kimerítette az első összecsapás, s csak most kezdett magához térni. - Miért jössz velünk? – kérdezte, s hosszan belebámult az öregségében megszelídült vonások közé. – Félek, hogy nem miattam, s nem miattunk. Bármit is higgy, a bosszú senkit nem ment meg. Az öreg Pásztorkirály elmosolyodott, majd felegyenesedett, s magához ölelte a lánykát. - Áldom a bölcsességed – mondta elérzékenyülő hangon. – A te életed számít egyedül most. Ami elveszett a gonosz által, azt más gonoszság nem torolhatja meg. Aztán ellépett a kislány mellől, s a nyergeket megigazgatta a lovakon. Hosszan vizsgálta a távolt, mely már csak néhány egyszerű vonal elmosódott rajzolata volt. A sötétség ügyetlen és hanyag ujjainak mozdulatává lett a táj. - Az már a kal kadarani sziklapad. Ott fészkel a boszorkányherceg. Mögötte az ég és a tenger eggyé ömlik össze a nagy folyó kanyarulatánál. Visszasétált a lovához, majd együttérző pillantást vetve a gyermekekre, felpattant a hatalmas és már megnyugodott állatra. - Induljunk, mert az éjig csak egy rövid vágtányi időnk van! És újra előre lovagoltak, de óvatos körültekintéssel figyeltek minden mozdulatot, amit a szél, az árnyak járása, a felhők mögül előbotorkáló néhány csillag keltett. Aztán a sötétség az árnyéktalan három lovasra rárontott. Később köd lepte el a tájat, s úgy gurult rájuk a közeli sziklapad felöl, mintha egy füstölgő rongy lenne, mely ráterül a testükre. És azok hárman hiába keresték egymást, már el is veszítették a másikát. Először a kisfiú tűnt el, majd az öreg hófehér haja és szakálla veszett el mellőle, végül a lódobogást, az állatok nehézkes fujtatását sem hallotta. Most eszmélt rá, hogy rettenetesen hideg van körötte. Míg ezen gondolkodott, meghallotta az ismerős hangot. - Erre, erre! - hallotta nem is olyan messziről a kiáltást. - Úgy megrémültem, hogy egyedül maradtam! – kiáltotta a lány az ismerős lovas felé. Az pedig mellé vágtatott, s megfogta a lovának zabláját. - Siessünk a sziklapadra, mert a mi kisbarátunk lehet, hogy a boszorkány fogságába esett! És elkezdtek vágtatni. A lányka lova váratlanul meghőkölt, majd felágaskodott. - Mi baja van? – kiáltott az öreg felé, de az előbb rántott egyet a lovon, majd így szólt: - Itt kell hagynunk őket! Közel a part, s a lovak félnek! A kislány is leugrott a lóról, de kirántott a kardját, s felemelte. A felvillanó acélban meglátta annak a mását, akit az öreg Pásztorkirálynak hitt. A fekete lepel mögül felvillanó sárga tekintet elmosódott képe látszott, melynek nincsen arca. És a rongyok alól a szürkén élettelen kezet, melyben hosszú keskeny tör villant meg. - Tőled félnek a lovak, átkozott! – kiáltotta a kislány, s már magasba emelte a kardot, de akkor a fehér szakáll már a valóságban is eltűnt, csak szürke pára és izzó tekintet maradt, mely most vadul feléje lendült. Sokkal hidegebbnek érezte a kislány a boszorkány közellétét, de annyira megijedt, hogy a földre zuhant. A sötét árny abban a pillanatban rávetette magát. S ekkor a közelben egy fény villant, aztán egy suhogás, s a szörnyeteg lángra lobbant. Imbolyogva tántorodott el a lányka mellől, majd szétrobbant. A fény egy pillanatra bevilágította a távolt, aztán a közel és távol ismét egybemosódott. A lányka azt érezte, hogy két erős kar felkapja, majd magához öleli. Olyan erőtlennek érezte magát, hogy szólni sem tudott.
|