17. Mese a toronyóráról

Hamar elérték a folyóvölgyet.
Széles és végtelennek tűnő folyam szelte át a godorani és a kadarani szikláshegyek közé szorult alföldet, melyben két óriásfolyó kanyargott. Mellette pompás városok épültek, de a nagy háborúk legtöbbjét felégették és elnéptelenítették.
De a megmaradt falak, s a felettük megvillanó aranykupolás és égbetörő katedrálisok látványa szépségével most is elkápráztatta a lánykát.
- Az ott Erdősziget, melyet hidak kötnek össze a két parttal. Ott van felravatalozva a király – mondta az ifjabb kán.
S maga is rácsodálkozott az egykori dicsőség méreteire.
És ahogy haladtak előre, keletről és a nyugati fennsíkokról is érkeztek a gyászolók. Hol lovakon, hol hosszan elnyúlt sorokban vonultak a sziget felé.
Néha egy-egy légvitorlás uszály haladt el mellettük.
A csillagok millió lámpása világított a folyóból vissz az égre. A fáklyával megvilágított hajók fekete zászlókkal voltak fellobogózva, s a lovascsapatok zászlósai is nagy fekete zászlókat vittek.
Aztán már jól láthatóvá vált Erdősziget apró, de annál szebb világa.
Itt szélesedett ki a folyó, és tíz-húsz hajó is elfért a partokon lévő kikötőben. Bár a falai koromtól feketék voltak, s fából ácsolt tornyok derékmagasságig leégtek, még így is szép volt a kis szigeti városka a tucatnyi aranykupolás templomával, szépen formált várfalával, a déli parton álló oszlopos palotáival.
Ahonnan jöttek, egy alkalmi légi kikötőt építettek egy aprócska hajó számára.
A hajón két légvitorla, s egy hosszúkás napvitorla volt szőve, s rajta egy fekete szarkofág sötétlett.
Két oldalán fegyveresek őrizték a hajót. Mindenfelé gyászruhás tömeg állt néma méltósággal az utcákon és tereken.
- Már nem búcsúzhatunk el tőle – mondta a fiatalabb kán, miközben - messziről is idelátszott - egyszerre a tömeg letérdelt, s mialatt csontból faragott harsonák zendültek fel.
A messziből ideremegő hajókon mindenki megállt néhány pillanatra, hogy elbúcsúzzanak attól a férfiútól, aki a végtelen mezők és sztyeppék ura volt.
Az idősebb herceg egy kendővel megtörölte a lányka szemét, mire az elfordult, nem volt ereje végignézni a gyászszertartást.
Aztán a fekete vitorlás gyászhajó horgonykötelét elvágták, s a hajó úszni kezdett egészen a légi emelkedőig. Ott a szelek magukkal ragadták a szélvitorlákat, s a légárbocokon megfeszültek a keskeny napvitorlák. A hajó felemelkedett. Lassan szállt az égre, miközben halvány arannyal felgyúlt a távol.
A két kán lovasai egyszerre szálltak le a lovukról, s hajtottak térdet. A hajó hirtelen felemelkedett, s a napvitorla megfeszült. És ez a fenséges égi jármű most már töretlenül szállt a nap felé. S ahogy távolodott, olyan lett, mint egy aranyló tollpihe a kelő nap fényében.

A folyó hosszú kanyarok után ömlött a tengerbe. És ezek a zord kanyarulatok hegyóriások közt vezettek, melyek vaskos erdőség közül emelkedtek ki, s zord kősziklahomlok alól bámultak a harci gályákra s a kereskedők hajóira.
A kis csapatot már egy karcsú dereglye várta néhány trapéz alakú szélvitorlával és két tömzsi árboccal.
A hajó orra egy szépen faragott női alakban végződött, a tatján pedig karcsú lövegtorony emelkedett.
Két oldalt evezősor erősítette a hajót, s középen egy apró kis pagoda állt a kényelmes utazáshoz.
Két harci gálya kísérte őket, ahogy elindultak félig leengedett vitorlákkal.
A táj néhány óra alatt megváltozott. Dombok, majd lágyan emelkedő hegyek nőttek ki a földből. A lányka ámulva nézte a mellettük elrohanó városokat, melyek a hegyoldalba épültek, s egykor nyüzsgő folyóparti városkák lehettek. Most csendesnek és kihaltnak tűntek, s hajókat sem láttak.
S mikor este lett, ott állt a tatnál, és nézte a csillagos égbe hanyatló partokat. Nézte a csillagokat, ahogy mozdulatlan álltak felette, s az ég roppant panorámája alatt mennyire kicsinyek ők e világban.
Becsukta a szemét, s álmodni kezdett.
Az időről…

Egy nyári délután a kisvárosi templom új toronyórája először ütötte el a delet.
Milyen szép! – kiáltották a gyerekek, akik az iskolából éppen hazaindultak.
Egy öregúr megállt, megigazította az okuláréját, majd hosszasan megnézte a nagy és fehér számlapot a cirádás számokkal, a művészi szándékkal megtervezett óra- és percmutatókat.
Aztán megcsóválta a fejét és továbbment.
A toronyóra pedig mély döngéssel énekelte el a négynegyedet, majd magasabb hangon döndülte el a tizenkettőt.
A plébános is büszkén nézett fel, de csak megszokásból, hogy ezzel is jelezze, hogy itt minden az ő akaratából létezik. Hiszen a kondulásra mindenki felkapta a fejét, s megnyugvással töltötte el a kövére hízott polgárt és az irigyen bámészkodó naplopókat, hogy nekik sem kell már szégyenkezniük, hiszen az ő fejük felett is döngve múlik el az idő.
A toronyóra pedig büszkén bámulta az embereket, ahogy azok bámulják az ő kerek képét, s ilyenkor még jobban kihúzta magát az egész torony, hogy magasabbnak lássék.
Különösen a gyerekeket szerette meg, mert azok többen is voltak, csoportokba verődve néztek fel rá, s ujjongtak, csiviteltek és lármáztak, ha megszólalt döngő-csengő hangon.
- Még! Még! – kiáltották, s ilyenkor a toronyóra szelíden dohogott magában, hogy ugyan már, csak egy negyedórát kell várni.
Hajnalban pedig csak egyet-kettőt döndült, s azt is óvatosan, mert félt, hogy az emberek azt gondolják róla, hogy hiúságában már aludni sem hagyja őket.
Így telt el egy-két esztendő, s az emberek olyannyira megszokták, hogy már nem néztek fel rá, hanem közömbös arccal mentek tovább.
A gyerekek sem lelkendeztek, s ha zsibongtak is, az annak szólt, hogy vége van a tanításnak.
A hivatalnokok is méla közönnyel pillantottak rá az aranyozott zsebórájukra, mikor a toronyóra a legszebb hangon kongatta el a delet.
Így lett az egykor vidám toronyórából kedvtelen és nemtörődöm toronyóra. Néha késett is a kongatással. De mikor észrevette pontatlanságát, még hevesebben és megkeseredettebben kongatott és lármázta fel a várost.
Egy őszi napon, mikor kihalt volt a templomtér, egy öreg, hosszú szakállú ember ült a padra. Éppen délután egy óra volt, s teljesen kihalt volt a tér, a toronyóra azt gondolta magában, hogy minek zúgjon-döngjön olyan hangosan, hiszen csak egy vénséges vénember ül ott, aki lehet, hogy nagyot is hall, amúgy is hallott már elég harangkondulást.
Így hát halkan kondult, kifejezetten tompán zendült meg a hangja.
Egyszerre az öreg felemelte a fejét, s reszelős, öreges hangon így kiáltott:
- Hé te! Ne légy már olyan szomorú! Hisz te vagy a legmagasabb legény a városban!
A toronyóra elgondolkodott ezen, s némileg visszatért belé az életkedv, ezért az elkövetkező napokon boldogan döndült újra bele a városi forgatagba.
Az emberek ugyan nem sokat törődtek az örömével, de most a toronyóra sem törődött az emberekkel.
Egy őszi napon, mikor arannyá feslik a fák gömbölyű lombja, s az alkonyatok olyan vörösek, mint a dérmarta szőlőlevél, egy fiatalember állt meg a templom előtt. Fölnézett a toronyórára, majd körülnézett. Aztán egy kis idő elteltével újra felnézett, hosszan vizsgálgatta a mutatók állását, majd idegesen járkálni kezdett. Aztán még néhány percig egyre gyakrabban bámult felfelé, s egyre idegesebben sétálgatott.
Ekkor fiatal lány szaladt végig a park felöli díszköves úton, s a fiatalemberhez futott. Az meg így kiáltott:
- Lásd, megint elkéstél! Nézd, mennyi az idő!
S mindketten felnéztek a toronyórára, az meg némi elégedettséggel nézett vissza rájuk.
És ez így ment napokig, sőt hetekig.
Már a toronyóra kezdte bánni, hogy ő az, aki mindig figyelmezette a lányt, hogy mennyire pontatlan. Aztán nem jött a lány, a fiú pedig hetekig ott állt háromtól négyig, gyakran felnézett rá, s tele volt keserűséggel a tekintete.
Aztán ő is elmaradt, pedig kitartó volt. Mikor esett, ott ácsorgott a vadul verdeső eső alatt, s a toronyóra ilyenkor együtt érzett a fiúval, mert őt is verdeste, csapdosta a dühödt novemberi zápor.
Mostanában csak azt szerette, ha a templomból az ifjú házasok lépnek ki, s ilyenkor megcsodálta az ifjú asszony szép fehér uszályát, a nászmenet színes kavargását, a trombiták és tangóharmonikák zajos búgását.
Egy nap azt látta, hogy egy másik városrészben hatalmas épületek emelkedtek ki a földön, s akkor döbbent rá, hogy már nem ő van a legmagasabban. Évekig boldogtalannak érezte magát emiatt, de aztán ebbe is beletörődött.
A kövér és vidékies házak fel is kiáltották neki:
- Ne bánkódj! Mi kicsik vagyunk és tömzsik. És az emberek szerint csúnyák is, mégsem érezzük rosszul magunkat. Szeretjük egymást ilyen tömzsin és kövéren is, míg le nem bontanak bennünket. Téged soha nem bontanak le, mert te műemlék leszel. És te magasan vagy, formás és kerek az arcod, s mégis boldogtalan vagy.
És onnantól kezdve a toronyóra rendkívül igazságtalannak tartotta a világot.
Egy késő tavaszi nap a templommal szemben álló hatalmas tölgy ágára szállt egy apró kismadár.
Már nem emlékszem, hogy milyen madár volt, csak arra, hogy szép formájú és kecses röptű volt, szép és fiatal tojó.
Éppen akkor ütötte el a toronyóra delet, s a madárka ámulatában felkiáltott:
- Milyen szép a hangod! Még soha nem hallottam ennél szebbet!
A toronyóra meglepetésében még egyet kondult, aztán fürkészve kereste a hang gazdáját.
- Itt vagyok, ezen az ágon! – csiripelte a madárka, s a szárnyát kibontva jelezte a toronyóra felé, hogy merre van.
- Látlak! – mondta mély hangján a toronyóra.
Aztán egy ideig figyelte a madárkát, talán egy kicsit kedvét szegte, hogy új hódolója milyen kicsi, ráadásul madár, de aztán így szólt:
- Milyen kicsi vagy. Mégis karcsú és szép.
A madárka nem szólt semmit, csak felreppent, s a toronyóra számlapja előtt kezdett lebegni.
- Te is szép vagy. Szebb, mint a többi toronyóra. Igaz, te a kisebbek közé tartozol, de ezért is jobban illesz hozzám – felelte a madárka, majd egy fürge mozdulattal felröppent a magas égbe, ahol már a toronyóra sem láthatta, mert nem tudott csak előre és lefelé nézni.
Másnap újra leszállt az ágra, onnan hallgatta a toronyóra zenéjét, majd harmadnap megint. S mikor elhallgatott, akkor a madárka felreppent, hogy megmártózzon a déli nap fényébe. És a toronyóra irigykedve nézte a napsugarakat és a szellőket, melyek tenyerükbe vették az apró madártestet, s el tudtak játszadozni vele órákon át, míg ő csak negyedóránként kongatott bele a világba.
- Nagyon fáj, hogy velük boldogabb vagy, mint velem – mondogatta a madárkának, de az mindig így válaszolt:
- Én csak téged szeretlek!
Eljött az ősz, ékes aranykoronát tett a messzi lombok fejére, és eljött a pillanat, mikor a madárka elbúcsúzott a toronyórától.
- Tavasszal jövök! – kiáltotta, s már el is tűnt a felhők alatt.
És a toronyóra nagyon egyedül érezte magát. Pedig szerette az évszakokat, az őszt különösen, szerette a fehérkucsmás házakat megszólítani:
- Jól áll nektek a fehér. Egészen frissek és kecsesek lesztek tőle!!
Azok pedig unott bólogatással bámultak vissza rá.
Szerette a karácsonyt, mikor az ablakokban apró fények verdestek, olyan volt, mint a nyári fények közt röpködő madárka.
Aztán elérkezett a tavasz is, a nyúlánk fatörzseken meghíztak a lombok, majd fehér és rózsaszín virágok ezrei lobogtak az alkonyatban, mint ezernyi parányi mécses.
Most fogta el az igazi sóvárgás a toronyórát. Egyre türelmetlenebb lett, s gyakran az arra szálló madarak felé kiáltott:
- Nem láttátok őt?
- Hogy nézett ki?
- Szép volt, kecses és fürge. Feketén csillogott a szeme.
Mire a madarak hangosan felkacagtak.
- Hiszen mindannyian így nézünk ki!
Azzal elszálltak, s a toronyóra így dörmögött magában:
- Igaz, igaz, de ő szebb, kecsesebb és karcsúbb.
De egy nap arra ébredt, hogy valaki szólongatja.
- Hát itt vagy! – kiáltott fel, mikor meglátta a madárkát.
És a madárka is szebb volt, mint tavasszal. Nagyobb lett és formásabb. Tolla fényesebben ragyogott a napfényben, s mozgása is kecsesebb volt.
- Vártál? – kérdezte a madárka, de a toronyóra visszafogott lelkesedéssel így válaszolt.
- Csak annyira, mint egy régi és kedves ismerőst szoktak.
A madárka erre felröppent, s csak napokkal később tért vissza. A toronyóra pedig kárhoztatta magát balgasága és nyakassága miatt. Hiszen majd elemésztette a vágyakozás. És madárka még szebb, sőt sokkal szebb lett.
Aztán visszarepült a madárka, s most már a toronyóra sem rejtegette az örömét
De az idő múlása könyörtelen volt, s madárka egy őszi nap felröppent a fényes számlapig, s így kiáltott:
- Viszlát!
És meg sem várta a választ, hanem már el is tűnt a többi madár közt.
- Viszlát! Viszlát! Viszlát – kongta a toronyóra felocsúdva a szép álomból.
Hónapokig csak „viszlát-okat kongatott minden negyedórában valami tompa részvéttel önmaga iránt.
És szomorú volt, szomorúbb, mint bármikor az életében.
Bár vigasztalták a házak, még a torony villámhárítóján megkapaszkodott verebek is, de a toronyóra vigasztalhatatlan maradt.
- Mennyire más a hangja! – mondta a polgármester az órakészítő mesternek.
- Hiszen tél van, s ilyenkor teltebb és tompább a hang – felelte a szemüveges kövér úr, majd beszállt az elegáns autójába.
Mikor elhajtott, a polgármester így dörmögött magában:
- Az nem természetes, hogy fizetünk, s változó minőséget kapunk.
Lassan vánszorogtak a téli napok, és a toronyórának minden negyedóra kivárása rettenetes kínnak tetszett. Végül egy napon már nem kongatta a reggel nyolc órát sem.
Most bezzeg az emberek hosszan bámulták, hogy vajon mi lehet vele.
És még aznap emberek jöttek megjavítani, és a sok rozsdás alkatrészt ki is cserélték, melytől a mutatók ismét körbejártak, s a jól ismert döndülések ismét telekiabálták a tereket és a határt a múló idővel.
De a polgármester csak a botjával kopogtatott a járdán, s ezt morogta:
- Tompa! Mondom, hogy tompa.
Aztán megint tavasz lett, s aznap, mikor a madárka megérkezett, már olyan édesen és telten csengett-bongott a harangszó, hogy a polgármester örömmel dörzsölte a tenyerét.
- Csak akkor szól szépen, ha jó az idő!
De a toronyóra nem törődött a polgármesterrel. Csak a madarat bámulta egész nap. Reggel, mikor az ágakról lecsöppenő harmatban megfürdött, majd amikor fel és alászállt egészen a toronyig, s mikor a fények átragyogtak a tollán, s egy pillanatra olyan volt, mintha aranyból lenne.
Egy évvel később a madárka már igazi testes és szép madár lett, aki elhozta a fiókáit bemutatni. A toronyóra nem szólt semmit, oly mélyen hallgatott, ahogy a toronyórák szoktak két negyedóra közt.
És mikor a madárka elszállt, így dohogott magában:
- Nem hittem volna,, hogy mást szeret.
De a madárka visszaröppent hozzá, s most már anyaként olyan előkelő és csinosan formás volt:
- Én téged szeretlek! Csak téged! De ez az élet rendje – repkedte körbe a kicsinyeit, akik már ügyesen utánozták az anyjuk bravúros röppenéseit a levegőben.
Néhány év múlva a madárka öreg lett és már nem volt karcsú, s egyáltalán nem lehetett szépnek nevezni. A tollai elvesztették a fényességüket, s ugyanolyan tompák voltak, mint amilyen tompán kongott telente a toronyóra harangja.
- Megöregedtem, s te már nem bókolsz nekem– mondta a madárka eltűnődve.
És ilyenkor a toronyóra nem válaszolt, csak nagyokat hallgatott. A madárka mindennap eljött a toronyórához, de a toronyóra nem szólt, s a madárka ott aludt el a nagy fehér számlap alatt fejecskéjét a szárnya alá dugva.
Egyik reggel a madárka nem szállt fel, még a fejét sem dugta ki a szárnya alól. Holtan hevert, pedig még nyár közepe volt csak.
A toronyóra csak egy fél nap elmúltával döbbent rá, hogy akit egész életén át szeretett, nincs többé. Másnap egyre halkabban és tompábban kongatott.
- Már megint elromlik ez a vacak! – mondta a polgármester bosszúsan, a toronyóra el is romlott.
Munkások jöttek, hogy megjavítsák az órát, de mikor megtalálták a holt madarat, egymást ijesztgették a kicsi holttetemmel.
A toronyórát mérhetetlen szomorúság fogta el minderre, s a polgármesterben megfogant a szándék, hogy a régi szerkezetet ki kell cserélnie egy újabbra. És amíg erre szükséges pénzt előteremtették, hosszú évek teltek el.
Az óra látta a tőle nem messzire visszahajított apró holttest múlását, ahogy csak tollak és csontok maradtak belőle.
Előbb a percmutatója állt meg. Akkor is ősz volt, rideg és fagyos novemberi reggel. Az emberek nevettek rajta, de őt ez sem zavarta. Aztán az óramutatója is megállt a hármas és a négyes között, egy kicsit közelebb a négyeshez.
Az emberek ekkor már nem nevettek, hanem közömbösek lettek iránta. De a toronyórát már a közömbösség sem zavarta, s az sem, hogy a polgármester „mihaszna ócskaság”-nak nevezte.
Mert a toronyóra számára megállt az idő.
Még azt sem vette észre, hogy körötte háború zajlik, hogy mellette harci repülők suhannak el, s hogy egy robbanás feketére égeti a számlapját, s hogy a mutatói kiestek.
A háború végén egy nagy teherautó vitte el a maradványait. Most látta, hogy milyen magasan volt, s az emberek pattogó szavaiból semmit nem hallott. Csak a templomtoronytól búcsúzott el, mely hatalmas üreggel a régi és kerek arca helyén ácsorgott most néma közönnyel.
- Én voltam a templomtorony arca. Én voltam a szeme és füle. S talán egy kicsit a szíve is. – gondolta magában, de már ez sem vigasztalta.
Egyvalami vigasztalta csak. Nemsokára láthatja a madárkát ugyanolyan szépnek, mint ahogy azon a késő tavaszi napon, a kelő nap fényében…

Ébresztő, kishúgom! – hallotta, s lassan kinyitotta a szemét.
Hajnal volt, a hegyeken innen és túl rohant a kelő nap ragyogása, hogy onnan a folyóba ömöljön, s elkeveredjék annak fényével.
- Elaludtam! Bocsássatok meg! – hebegte a kislány, s zavarodottan nézte a két mosolygó férfit.
- Nem tesz semmit. Szerencséd, hogy nem hidegek az éjszakák! – felelte a fiatalabbik, majd előrement a hajó orrába.