Céline-nel másnap ismerkedtem meg.
Nem volt benne semmi különös. Átlagos francia lány, sovány, szőkésbarna és kékszemű.
Éppen egy olcsó étteremben ebédeltem. Még most is csodálattal néztem, ahogy a pincérek ezekben a gyorséttermekben néhány perc alatt több tucat embernek szolgálják fel a látványos nemtörődömséggel összeállított menüket. És aztán kevésbé látványos undorral szabadulnak meg az ebédet csak mindennapi szükségletként megélő emberektől. Közben kettesével, hármasával kiabálják:
„Permettez-eux de manger vite, s'il vous plaît!”
A bejövők, többnyire munkások vagy lecsúszott egzisztenciák pedig ugrásra készen várják a felszabaduló helyeket. És előzékenyek, mikor valaki hamarabb ér oda. Úgy tesznek, mintha az ő akaratukból fordult volna elő mindez.
- Asseyez-vous, s'il vous plaît. Vous êtes certainement mieux de se dépêcher ! - Üljön le, kérem! Ön biztosan jobban siet!
Így kerültem Céline mellé.
- Szabad ez a hely, kisasszony?
Fáradt közönnyel néz rám.
- S'il n'y a pas d'autres. Ha nincs más.
A szemem lázong az étel ellen, a gyomrom megengedőbb. Gyorsan eszem, miközben látom, hogy a szemben ülő lány rám néz. Némi megrökönyödéssel figyeli, ahogy habzsolom az ételt. Megrettenek mások megrettenésétől. Leteszem a kést és a villát, s hátradűlök. A nő ismét felém pillant. Közben a pincér jön, a nő 100 frank-ossal akar fizetni. Általános a megdöbbenés. Egy pillanatra megdermed az egész étterem, itt ennyi pénzt ritkán látnak egyben. A pincér heves kézmozdulattal jelzi, hogy nem tud visszaadni.
Most kérlelőn néz rám:
- Nem tud felváltani.
- Sajnos nem hoztam most annyi pénzt magammal.
Váratlanul eszembe jut, hogy amikor először jártam Párizsban, én is egy ötvenessel akartam fizetni egy 15 centimes-os kávéért. Akkor általános felzúdulást váltott ki a viselkedésem. Többen azon vitatkoztak, hogy szimplán őrült vagyok, vagy öngyilkos akarok lenni. Mert ezeken az utcákon jóval kevesebbért is leszúrtak már embert.
- Kisasszony, meghívhatom a mai ebédjére?
Halvány pír dereng fel az arcán, majd lesüti a szemét.
- Köszönöm, Monsineur. A helyzet rendkívüliségére tekintettel elfogadom.
Régen volt pénzem, mára alig maradt. Hiába osztom be, van, amikor a szombati ebédem árát is a hétfői vacsorámra költöm.
Így szinte minden pénzem odavan. Mégis arisztokratikus közönnyel fizetek.
A nő kedves mosollyal köszöni meg. Most, hogy mosolyog, egészen megszépül az arca. Nincs benne az a kamaszos duzzogás. És a mozdulatai is nőiesebbekké váltak, ahogy felállt az asztalnál. Én is követem.
Az ajtóban megáll. Felém fordul.
- Ha nincs más dolga, elkísérhet egy darabon. Taxival szeretnék hazamenni.
- Nagyon szívesen – felelem, s együtt indulunk a Rue Boniface-on végig.
Hirtelen megváltozik.
- Még egyszer köszönöm, hogy kisegített. Borzasztó volt az a hely, álmodni sem tudtam, hogy ilyen is létezhet.
- Ez nem elegáns környék, de gyorsan lehet ebédhez jutni – felelem sután, s nem is értem, hogyan tudtam ilyen ügyetlenül fogalmazni.
Aztán nem szólunk egymáshoz. Végül ő beszél.
- Köszönöm, hogy ilyen figyelmes volt velem. De nem kell a továbbiakban ilyennek lennie.
Belém hasított az érzés, nem tudnék még egy ilyen búcsúzást elviselni.
- Szívesen elkísérem, ha nem tart tolakodónak.
- Rendben. Akkor fogjon nekem egy taxit!
- Itt nem lehet. Erre legjobb esetben lassítani mernek.
Elneveti magát, látom, hogy nem veszi komolyan a szavaimat.
- Arra kell mennünk – felelem – arra van egy kis tér, ott mindig van belőlük.
Elindulunk. A Montmartre olyan, mint egy vénülő kisasszony. A szíve tele van romantikával, a feje pedig romlottsággal. A lelke virágos park apró kápolnákkal, de a feje sóvár tekintet és sötét gondolat.
Mi éppen a lelkében sétáltunk, a kései nyár fakuló lombjai alatt.
- Errefelé lakik? – kérdezi, s néhány perc alatt megváltozik.
- Nem, nem annyira messze innen. Lentebb, egy kis villában élek a padlásszobában.
- Valamiféle művész?
- Nem, nem hiszem, hogy az lennék.
- És miből él?
- Mások pénzéből.
Újból elneveti magát. Kellemes hangja van, élénk tekintete, ügyetlen mozdulatai. És nagyon szép lába, dús haja, keskeny álla. Egyre jobban tetszik.
- A nagynéném támogat. Tanulni jöttem, de ősszel elutazom.
- Tanulni nyáron?
- A nyelvet, a szokásokat. Nem vagyok francia. A nevem Paul.
- Céline vagyok, és most érettségiztem.
Hallgatunk. Milyen fiatal, s már ismeretlen férfiakkal ismerkedik.
- És hol van az a haza, ahova elutazik?
- Budapestre megyek.
- Budapest. Akkor magyar. Vagy osztrák?
- Nem, magyar vagyok.
- Meséljen a hazájáról! Tudja mit? Előbb inkább Párizsról! Hogyan látja egy külföldi. Mert én sem vagyok idevalósi.
Látja a meglepetésemet.
- Lyonból jöttem. Az apámmal érkeztem, csak a taxi lerobbant, engem pedig itt hagyott. Rettenetesen éhes voltam. A többit tudja.
- Párizst nem ismerem. Csak a Montmartre –t. Ott lakom.
- Akkor csakugyan művész.
- Inkább bűvész. Magyar költőket fordítok franciára. De senkinek nem kellenek. Még a franciák sem.
- Engem érdekel – mondja őszinte lelkesedéssel.
Egy taxit leintek. Kezet nyújt.
- Szeretne még velem találkozni?
Azt hittem, hogy elköszön tőlem véglegesen. Ebben versenytársnélküli vagyok. A nők általában elköszönnek tőlem, s többet egyik sem akar látni.
- Szeretnék, Céline, csak nem tudom, hogy helyes-e. És hogy az apja mit szól hozzá.
- Ha igaz mindaz, amit magáról mondott, akkor szívesen látom újra. Az apámmal ne törődjön.
Várakozva néz rám. Aztán kinyitja a pénztárcáját. Kiveszi belőle a száz frank-ost. Majd tollal felírja a címemet. Még ragaszkodik is hozzá, hogy ő látogasson meg engem.
- Nem szeretek férfiakkal parkban találkozni. Nemcsak közönséges, hanem illetlen is.
De mások lakásán annál jobban, gondolom magamban, mert az nem illetlen.
Így válunk el egymástól. Tudom, hogy többet nem látom, a száz frank-os bankjegyet pedig sajnálom, inkább ideadta volna nekem, s én megjegyzem az ő címét.

Fütyörészve megyek haza. Itt nem tűnik fel senkinek. Meglepődöm, hogy Céline-nek sem, hogy mennyire romlott és szegényes ez a környék. Még akkor is, ha vannak errefelé szép allée-k, ódon templomok, csinos bérházak. De a legtöbb nem ilyen. Sok a bűzös udvarú, elhanyagolt, omladozó falú ház. Mondhatni olyan, mint a jelenkori társadalom. Néhány tucat impozáns házra jut vagy félezer romos viskó. Ha köpnék, azzal még a bennszülöttek elismerését is kivívnám. Mindenesetre ha Céline tájékozódna, többet sohasem látnám.

Másnap reggel váratlanul vihar mordul a Cité felől. Kellemetlen és rideg záporral tört be a keskeny és magas házak közé, majd végigpofozta a vaskos lombokat. Aztán dörömbölve nekiesik a házfalaknak, és őrjöngve csapkodni kezdi a zsalugátereknek… Mint egy őrült, aki egy pillanatra rácsodálkozott a párizsi háztetők felett szétömlő aranyvilágra, s irigyen őrjöngeni kezd. Mindenesetre némi kárörömmel töltött el, hogy Madame Durand virágoskertjét is feldúlta, így nem kell attól tartanom, hogy Céline-t elriasztja tolakodó kíváncsiságával.
De Céline mégsem jön. Pedig többször is kimentem az utcára. Madame Durand amúgy is hevesen érdeklődik afelől, hogy ma hol fogok ebédelni, s ma miért nem mentem be a munkahelyemre.
- Ma esőszünet van, Madame Durand. Nyár vége van, ilyenkor a vezető beosztású emberek kapnak egy nap szabadságot, mert az ilyen változékony idő a szellemi munkát végzőket megviseli.
- Monsineur Paul, maga meg is érdemli a pihenést, hiszen mindennap olyan pontosan indul el, s mindig fáradtan érkezik meg.
Madame Durand soha nem értette volna meg, hogy a semmittevés sokkal fárasztóbb, mint az egészséges munka, ezért nem is fárasztottam különféle magyarázatokkal.
Aztán az eső alábbhagyott, csak az ereszcsatornák fujtattak és okádták a sárgás, sáros vízet. Mintha az egész várost kimosta volna a nyári vihar, úgy hömpölygött le egészen a Place Pigalle-ig a sáros-piszkos áradat, mely magával vitte az utcák szemetét, a megáradt csatornák összes mocskát, az eldobált cigarettacsikkeket, újságpapírt, gyömölcshéjat, döglött patkányokat és az összes emberi hulladékot.
Nem bírtam a várakozást, elindultam a Rue Boniface felé. Abban a pillanatban újra elkezdett esni. Madame Durand utánam rohant, egészen a kertajtóig visszakiabált.
- Monsineur Paul! Monsineur Paul! Vigyen magával esernyőt!
Kezembe nyomott egy vaskos bőrtokot, melynek a végéből faragott fogantyú lógott ki.
- Vigyázzon rá, mert ez valamikor a nagyapámé volt.
És az egyre jobban szakadó esőben magyarázni kezdte, hogy mennyire fess kadét volt a nagyapja fiatalabb korában, s részt vett a Verdunnél a hetvenegyes háborúban. Szerencsétlen asszonyt nem akartam elkeseríteni abban, hogy Verdunnél a franciák borzalmas vereséget szenvedtek, meghagytam hát hitében, hogy a nagyapja egy dicsőséges győzelem részese volt.
Elindultam az egyre jobban szakadó esőbe, amely olyan hevesen kezdett esni, hogy a kabátom azonnal átázott. Közben az esernyőt kiszabadítottam a tokból, amely azért volt csodálatos, mert legalább ötven éve senki nem vette elő, s tökéletesen kinyílt egy gombnyomásra. Ami a csodák után történt, az egyenesen rettenetes volt. Egy óriási széllökés egyszerűen leszakította a küllőket és a vásznat úgy, hogy csak a faragott fogantyú maradt a kezembe, míg a darabokat az egyik kertbe átpüfölte a szél. Majd azt mondom Madame Durandnak, hogy megtámadtak és elrabolták a nagypapa esernyőjét.
Végigsiettem a környező utcákat, majd vissza a ház elé, s így ment ez már fél órája.
Az eső pedig már orkánná változott, így nem volt más választásom, menedéket kellett keresnem. Ebben a pillanatban vettem észre a felém futó női alakot. Cipőjét a kezében fogva rohant, esőkabátját a viharos szél kigombolta, a fejkendője pedig ázottan lógott a nyakában. Kibomló hajfürtjei csapzottan lógtak az arcába. Céline volt az, a tegnapi francia lány rettenetes állapotban.
- Már vagy fél órája rohanok utánad, kiabálom a neved – mondja, s látom, hogy szeméből harag és fáradtság sötétlik felém.
Tehát a tegeződésen túl vagyunk, mennyi jó is van egy ilyen viharban.
- Gyere, kedves, elmegyünk hozzám – mondom neki.
Ahogy kézen fogva futunk, kifordul a bokája. A sors nem is rendezhette volna jobban a dolgot. Amit két és fél hónap alatt elvett tőlem, most öt perc alatt visszaadta. Felkapom könnyű testét, s a karomban viszem hazáig. Soha nem voltam egy erős testalkatú ember, de most derekasan helytálltam. Egyedül csak Madame Durandtól kellett tartanom.
- Az unokahúgommal találkoztam, s nagy viharban kificamította a bokáját.
A szerencsétlen asszony még maga nyitogatta az ajtókat, aztán ecetes borogatást készítette a lábára. Eleinte ellenszenvvel fogadta az ötletemet, hogy felvigyem Céline-t a szobámba, s még azzal aggályoskodott, hogy kettőnk alatt leszakad az öreg lépcső.
- Madame Durand, nyugodjék meg, ha magát nap mint nap tucatszor elbírja, velünk sem történhet semmi baj.
Így hát Celine-t felvittem a szobámba. Az ecetes borogatás pedig azért jött jól, mert a szoba karakteres egérszagát most a jótékony ecetszag váltotta fel.
Ahogy Celine ott feküdt az ágyamon nyakig vizesen és összeborzolt hajjal, rendkívül izgató látványt nyújtott. Különösen formás lába, ahogy a kezembe vettem.
- Nagyon fáj! – szisszent fel, mikor megérintettem a bokáját.
Mit volt mit tennem, így a lábszárát kezdtem simogatni, mikor nagy robajjal ránk tört Madame Durand. Olyan erővel szakította ránk az ajtót, hogy az egész ház beleremegett.
- Monsineur Paul, kérem, távozzon addig, míg a kedves kis unokahúgát átöltöztetem. Mert magának eszébe nem jutott, hogy ez a lány átfázott, a ruhája tiszta víz. És mi lesz a jó híremmel, ha az én házamban kap tüdőgyulladást.
A jó hír nem ezen a ponton forgott veszélyben, de Madame Durand-t meg kellett tartanom szent tudatlanságában. Igaz, Celine-t elveszítettem ma éjszakára, mivel Madame Durand nem engedte vissza, de vén ruhásszekrényét kipakolta, hogy valamiféle ruhát keressen Céline-nek.

Éjszaka elállt az eső, s csak az ágak árnyékai futkostak a mennyezeten, és a nehéz esőcseppek doboltak az udvari fák alatt. Arra gondoltam, hogy Céline is így bámulhat ki az ablakon. Aztán eszembe jutott Elza. Ahogy elköszönt azzal a csendes egyszerűséggel, mely most is megkísértett. Mint valami jelenség az éjszakában, ahogy arca és alakja megjelent a képzeletemben.