Céline két nap múlva már könnyedén tudott járni. Madame Durand olyan készségesen ápolta, hogy attól féltem, én betegszem belé. Ugyanis Céline-t csak néhány percre láthattam, illetve vacsora közben az asztalnál ültünk...
- Monsineur Paul, ma száz ágra süt a nap. Biztosan várják már az irodában.
Másnap pedig ennyit mondott:
- Az unokahúga olyan kedves lány, hogy nem számolok fel önnek további költségeket.
Tulajdonképpen ízléstelen megjegyzéseit és korlátolt viselkedését leszámítva áldott jó asszony volt. Még tolakodó magatartásában is volt szerethető.
De most mégsem Céline-ről szeretnék mesélni, hanem magamról.
Aznap be kellett mennem a nagykövetségre, hogy a vízumomat meghosszabbítsák.
Ha létezik olyasmi, hogy nemzetköziség, az az ilyesféle irodákban valósul meg. Balra tőlem cvikkeres úr üldögélt lustán, és a ceruzájával a fülét piszkálta. Időnként köhintett, de a ceruzát mozgató ujjai egy pillanatra sem álltak meg.
Mellette nagyfejű irodavezető rendezgetett papírokat, miközben kidülledő szemgolyóit ide-oda kapkodta, hátul a sarokban vénkisasszony ült az unalmasság és az életuntság sajátos vegyülékében. Közben a cvikkeres alak váratlanul szájába vette a ceruzát, s egy pillanatra kivillantak sárga fogai. Viszolyogva fordultam el.
Fél órát vártam, mire az irodavezető fogta a kalapját, és sietve távozott.
Tehát vízum nélkül maradok Párizsban. Ez a néhány nap már nem is számít.
Hazafelé vettem egy könyvet. Paul Verlaine Sagesse című kötetét. Olcsó kiadás volt, s míg várakoztam, olvasgattam. Egyszerre mintha Elzát láttam volna. Nem lehet ő, hiszen elutazott. De a mozdulatai, a haja és… a többi csak villanás volt. Sietős léptekkel indultam felé, de a tömeg sorfalként állta az utamat.
- Vigyázzon már! Nézd, majdnem fellökött! A marhája! – hallom innen is, onnan is. A Montmartre-on nem nehéz elveszteni a méltóságot.
Mire odaérek, a tömeg egy része kiürül, a metro pedig felszisszenve elindul. Szikár megkeseredettséggel indulok vissza. A Verlaine-kötet ott van a padon, ahol hagytam. Mennyit változik a világ, régen az értékeket lopták, ma pedig egy újságot nem lehet ott hagyni akár egy pillanatra a padon.
Úgy indulok haza, mint aki megrészegült. Bár bennem a csalódottság fanyar íze is elvegyült. Pedig a lombok sok szólammal zenélnek, az ég sem annyira mogorva, a város is megtisztultan hullámozik, ahogy az erkélyen a frissen mosott lepedők.
- Ez sem szomjas már! – mondja egy női hang, s többen felém nevetnek.
Mit érdekelnek ezek az emberek! Néhány nap, és sohasem látom őket.
Ahogy belépek, Céline már vár rám. Már nem az a tartózkodó, akit megismertem.
- Bonjour, Paul! – neveti felém.
- Szervusz! – felelem neki magyarul.
Elneveti magát. Kedves és odaadó. De mégis idegen.
Leülök mellé.
- Hogy telt a napod, drágám?
- Ahogy szokott – felelem kurtán.
- Elmegyünk sétálni? – kérdi.
- Hiszen a lábad… - dadogom felé.
- Nincs nagy baja. Egy picit sántikálok. Nem kell messzire mennünk.
Válaszolni akarok, de belém fojtja a szavakat. Szinte suttogva mondja:
- Vigyél el a közeléből!
Madame Durand-ra mondja. Ez a nő mindenkiből ilyen hatást vált ki.
Elindulunk. A koradélután aranyglóriát von a piszkos háztetők fölé, az egész negyed ezt a diszkrét piszkosságot ünnepeli.
- Jó veled, Paul – mondja Céline, s kislányosan belém csimpaszkodik.
- Apádnak nem hiányzol? – kíváncsiskodom.
- Azt hittem, Párizs szebb.
- Szép ez… a maga módján.
- Van benne szép… De ez nem a híres Párizs – magyarázom magyarként egy francia lánynak.
- Hát micsoda? – kérdezi vissza. Hiszen itt van a Szent Szív, meg sok régi templom. Igaz, a Notre Dame-ot még nem láttam.
- Céline, ki és miféle vagy? – mondom halk indulattal.
Látom rajta, hogy nem érti. Beszélni kezd.
- Lyon más, sokkal másabb.
- Nekem ne hazudozz Lyonról! Életedben nem jártál ott – felelem emelkedő indulattal.
Hallgat. A fejét nekem dönti. Figyelem a lábát, szinte nem is sántít.
- Ezt ne csináld!
- Micsodát? – kérdezi türelmesen.
- Amit most teszel.
- Nem teszek semmit…
- De igen.
- Mit?
- A fejedet nekem hajtod azt remélve, hogy elérzékenyülök.
- Jó, akkor elveszem a fejem – mondja, s elhúzódik.
- Nem így értettem.
- Ne magyarázkodj, Paul!
Percekig hallgatunk. Aztán ő szólal meg előbb.
- Az apám halász. Nagyon messze innen. Idős és szegény. Tőle és anyámtól szöktem el. Nem ide akartam jönni, hanem Lyonba. De ott csak mosogatónak kellettem volna. Meg sok csúnya dologra, amit apámtól hallottam.
- És akkor mit keresel itt?
- Azt mondták, hogy Párizsban egy magamfajta lány könnyen érvényesülhet.
- Mint micsoda? – kérdezem cinikus hangsúllyal.
- Mint színésznő. Vagy modell…
Elnevetem magam. Tele van gúnnyal. Érzem, bántó. Meg is bántódik.
- Utálatos vagy!
- Te pedig hazudós!
- Még mindig jobb.
- Dehogy jobb! Az emberek szeretetből is képesek hazudni.
- És haszonlesésből is.
Eleinte nem érti. Aztán mégis megérti.
- Engedj el!
Ellépek mellőle. Ahogy ott áll, megesik rajta a szívem. Mégsem bátorítom. Kivörösödve áll ott. Formás melle is megremeg, ahogy nehezen veszi a levegőt. És az olcsó fülbevalója is egyet-egyet rezdül.
Vár egy ideig, majd elfordul. Sietve elindul a Pigalle felé. Egyszer óvatosan visszafordul, hogy követem-e. Látja, hogy éppen az ellenkező irányba indulnék. Futni kezd, de a fájós lába nem bírja. Ismét megrándul. Olyan ügyetlen lesz, mint egy szárnyaszegett kismadár. Látom, ahogy a válla megremeg, úgy sír. Ellágyulok, s majdnem futni kezdek. De nem adom meg neki ezt az esélyt. Komótosan elindulok felé. Ő pedig türelmesen megvár. Mire odaérek, a könnyek két fényes utat húztak a szeme alól egészen az ajkáig. Most látom az apró szeplőit. Jól állnak neki, bár az arca tőlük még inkább kislányos. Vigasztalom, de ettől még jobban sír.
- Gyere velem vissza.
- Nem tudok – hüppögi felém.
- Várj csak – felelem, majd felkapom.
A teste még nekem is könnyű. Ő pedig egészen a vállamra hajtja a fejét. Érzem, hogy megnyugszik. Mire hazaérek vele, alig látok a verítéktől.
A Rue d’Orselt most az alkonyat fröcsköli tele apró, rozsdavörös fényfoltokkal.
Madame Durand már vár bennünket. Nem szól semmit, de a bosszúságát nem bírja leplezni. A tekintete vaskossá válik, stílusosan illeszkedik a testéhez.
Csendesen vacsorázunk meg. A vacsora után Céline elindul a szobám felé, de nem bír még felmenni az ócska lépcsőn. Madame Durand úgy néz rám, mint aki egy percig sem hisz abban, hogy bennünket rokoni szálak kötnek össze.
Céline tekintete pedig minden egyes belépője a szobámba egyszerre volt elborzadó és meglepődő. Pedig tegnap takarítottam ki. És most be sem lépett, hanem a vállam felett nézett körül, ahogy az ágyamra tettem könnyű testét. Most olyan nyúlánknak tűnt. Hosszú és formás lábát felhúzta, amitől a térde kilátszott. Egy székre ültem, egészen közel hozzá.
- Simogasd a lábam! – mondta váratlanul.
Egészen elcsodálkoztam, mire hozzátette:
- A fájós bokámat. A nagymamám ilyenkor mindig kisimogatta belőle a fájdalmat.
Kezembe vettem az apró lábfejet, s a könnyű kis bokáját. Láttam rajta, hogy az első érintésem még fáj, de aztán elernyedtek a megfeszülő vonások az arcán. Ismét kerekké lett az arca, s a tekintete megtelt ismeretlen melegséggel. Most szépnek láttam és nagyon védtelennek.
Szemlélődésemből szavaival ébresztett fel.
- Paul, valamit el kell mondanom. Nem kell beszélned, hallgass végig. Ha megzavarsz, akkor nem biztos, hogy be tudom fejezni.
Bólintottam, ő pedig hosszan rám nézett, majd elfordította a fejét. Hosszú, fehér ujjaival az ágyterítőt kezdte el gyűrögetni, aztán megsimította. Még mindig nem nézett rám, csak elkezdte:
- Nem az vagyok, akinek látszani akarok. Tudom, te mindezt már rég kitaláltad. Nincs sem gazdag apám, a százfrankos is nagymamám pénze, eladta a varrógépét, mert már rossz volt a szeme. És volt egy kis megtakarítása, azzal együtt lett annyi pénzem, hogy Párizsba jöjjek. Néhány nap után csak ez a százfrankosom maradt. Valójában fel akartam váltani. És rég ettem már ebédet. Tudtam, hogy ez a legolcsóbb hely. Csak azt nem, hogy ilyen elborzasztó ez a környék.
- És én? Én hogyan kerültem a történetedbe? - kérdezem önző módon.
Könnyű mosoly remeg az ajka szögletében, s egy pillanatra a szeme csillogása is megváltozik.
- Te olyan kedves voltál még akkor is, mikor faltad ezt a borzasztó rossz menüt. Paul, én még soha nem ettem ennyire rosszat!
- Én pedig nagyon régen ettem egy kicsit is jót – felelem csendes iróniával.
Csodálattal néz most rám:
- Ez annyira szeretnivaló benned. A komoly dolgokat derűvé könnyíted, s ami vidám, annak pedig, ha te mondod, súlya van.
Először nem is értem a szavait. Mit akar ezzel mondani. Amit ezután elmond, azzal nehéz jobban megsérteni egy férfit.
- Semmi vonzó nem volt benned. Illetve az, amiről beszélek. Kedves vagy és jó. Ez nagyon meglátszik rajtad. Sok nő nem is tudja, hogy ezek a legfontosabbak.
Fáj, amit mond, nem is hagyom annyiban.
- Nem a sok nő érdekel, hanem csak egyetlen.
- És az én vagyok? – kérdezi felélénkülve.
- Nem, kedvesem, azzal a nővel még nem találkoztam.
- Honnan tudod, hogy létezik-e?
- Biztos vagyok benne, hogy létezik.
- És milyen ő? – kérdezi elcsüggedve.
- Szép, tartózkodó, művelt.
- Engem, Paul, butának tartasz? – mondja inkább magának.
- Nem akarlak sértegetni.
- Hagyj magamra – mondja maga is meglepődve saját szavain.
Nem kiabál, még csak nem is emeli fel a hangját. A csend beszökik az ablakon, majd közénk áll öntelten és mogorván. A város halk moraja is visszapárolog a kertbe, onnan le az utcákra, a tűzfalak álmos közönyébe.
- Ölelj meg, kérlek! – mondja halkan.
Mellé ülök, majd ügyetlenül átfogom a vállát. Hozzám simul, de mindketten esetlenek vagyunk. A haja megcsiklandozza az arcom.
- Add ide a kezed! – mondja, s már nyúl is felé.
Megfogja, majd a szívéhez emeli. Érzem apró mellének gömbölyűségét, feszességét. Rendkívül izgató, teljesen elgyengülök.
- Fázol? – kérdezi, mert a testem egyszerre remegni kezd. A közelsége és az érintetlen nőiessége megbabonáz. Megfogom a mellét, a tenyeremben elfér.
- Ott ne! – mondja gyengéd elutasítással. – Nem akarom. Én sem vagyok annyira szép, hogy megkívánjanak azok, akik tetszenek.
Megsimogatom az arcát, majd az ölembe ejtem a kezem. Az ujjaim ernyedten záródnak össze.
Hirtelen megcsókol, majd az ágyamra hanyatlik.
- Maradj itt mellettem! Majd nézzük a csillagokat…
Mellém fekszik, de a kezét védekező mozdulattal a mellére teszi.
Inkább a mennyezetet bámuljuk. A sötétség sűrűvé válik köztünk. Aztán csak halk szuszogását hallom. Elaludt. Fölé hajolok, elárvult könnycsepp akadt fenn a szempilláján. Álomba sírhatta magát. Vajon mire gondolt? Talán megbántottam azzal, hogy kihasználtam gyengeségét. Betakargatom. Sokáig nézem. Az ajka most aprónak tűnik, a szeme lehunyva olyan, mint egy Modigliani-festmény. Arca inkább szomorú. Mégsem tudom szeretni, mint nőt. Inkább gyerek még,
De egy nő nekem is teremtetett. Lehet, hogy most éppen hazaindult, s egy párizsi utcán felnéz a templomtorony órájára. Vagy Budán egy zongora mögött ül, de nem játszik, hanem az unokatestvére kis képét szorongatja. Magas és vékony alakjának árnyékát csendes mohósággal felisszák a falak. Így alszom el a széken.

Másnap friss és forró illatokra ébredek. Céline guggol előttem, kezében tányér, rajta omlett, és egy apró szelet sonka. Az asztalon egy kis kosár, benne kenyér. És édes lányillat leng köröttem forrón és vöröslőn.
- Szegénykém, itt aludtál! – mondja aggodalmaskodón.
Arca mosolya ellenére sápadt, s most soványabbnak is tűnik.
- Vidd le az ételt, nem itt szoktam enni! Amúgy pedig meg kell mosdanom.
Egy pillanatra megrémült a hangomtól, talán a tekintetemtől is. Szótlanul összeszed mindent, s leviszi magával.
Komótosan végzem a reggeli rituálékat. Fáj, hogy itt van ez a lány, s még jobban fájna, ha nem lenne itt. Fáj, mert nem neki kell itt lennie, s fáj, mert ha nem lenne, magányos lennék. De a magány lent is megérint, pedig itt van.
- Hol van a poggyászod? – kérdezem tőle, ahogy Madame Durand kitotyog a konyhába.
- A szállodába maradt. Ahol nem fizettem. Oda nem mehetek vissza… - mondja, és az ajka remegni kezd.
- Ne sírj!
- De miért kérdezed?
- Mert haza fogsz utazni!
A kezével legyint, mintha engem akarna tovább legyinteni.
- Céline, te nem szeretsz engem. És soha nem is fogsz.
Nem tiltakozik, és ez most fáj. Hiába, a hiúság az a betegség, melyet két lábon hordunk a halálig.
- Paul, én szeretlek. De nem úgy. Nekem nem tetszenek a sovány és magas férfiak. Nem tetszenek, akik rendezetlenek. Mert én is az vagyok, s nekem jobb kell önmagamnál. Neked is egy rendes nőre van szükséged, aki úgy irányít, hogy te észre sem veszed.
- Erről beszélek, Céline. A „nem úgy szeretlek”-ről. Ez még magyarul is borzalmas, nemhogy franciául.
Egy nő szánalma a legborzasztóbb dolog, ami egy férfivel történik.
- Ne bánts, Paul! Magadat sem, engem sem! Te nagyon is szeretni való vagy.
- Hagyd… - mondom neki. – Most nem rólam van szó. Haza kell menned! A szállodát elintézem. És megveszem a jegyed, s ami maradt a száz frank-ból, az majd segít, ha hazaértél.
Nem szól, de látom, hogy az arca és a tekintete ellenszegül. De a racionalitása felülkerekedik. Megadón bólint.
Madame Durand zavarodottan áll, mikor indulásra készen búcsúzkodni készülünk.
- Hát mégis unokahúg! – mondja fájó meglepődéssel.
- Köszönöm, Matilde asszony a fáradozását – mondja neki Céline egészen bizalmaskodón.
A franciák már ilyenek. Még ha évszázadokon keresztül rájuk is zárták a jómodorra emlékeztető börtönkaput, megmaradtak közvetlennek és zabolátlanul barátságosnak.
Nemrég láttam egy embert, akit éppen kiraboltak az utcán, s utána kedélyesen elbeszélgetett a kirablóival. Még a végén hálálkodott is, hogy nem vágták el a torkát. S mikor a két kopott alak indult volna, még barátilag kezet is fogott velük. Vagy egy másik eset, nemrég történt. Egy fiatal suhanc kirabolta a Szent Péter-templomot. A zsandárok azonban sarokba szorították. Erre ez a szerencsétlen visszamenekült a templomba, hogy menedéket kérjen. A helyi abbé pedig még el is rejtette, s talán még hazudott is, hogy a fiatalember megmeneküljön.

A mozdony vicsorogva és köpködve áll a perontól a második vágányig. A peronjegy megvételekor a pénztárcámat ellopták. Alig volt benne pénz, de ide tettem a Céline-től kapott apró fényképet, s most már csak lassan foszló emlékem marad róla. Céline viszont meglepődik, hogy nem én veszem meg a vonatjegyét. Ugyanis ezt ígértem. Lassú mozdulatokkal kotorássza elő a pénzt, s miközben megveszi a jegyét, kétszer is felém pillant.
A tömeg megindul, szinte fellökdösik az utasokat a kocsikra. Hordárok rohangálnak, keskeny utakat vágnak a széles tömegekben. Közben kiabálnak. Az emberi lárma összekeveredik, zavaros hullámverés lesz belőle, mely a csarnok falánál ér partot. Céline megölel, érzem a lábamon izmos combját, mellét a mellkasomon, karját a vállamon. Fiatalsága megint elszédít. Aztán gyorsan elenged.
- Paul… - dadogja, de a tekintete könnytelen. És felszalad a kocsira. A szél felkapja a szoknyáját, egy pillanatra még az is beleszeret a fiatalságába. Aztán a vonat egészen a hatalmas vasbordájú csarnokig vonaglik, majd felgyorsít és eltűnik. És vele Céline, s mindaz, amit jelentett. A beteljesületlen vágyat…