A pályaudvaron csak vagonok és kocsik nyája legelész az olajos sínektől embertelen pusztában. Érdekes, hogy Párizsban minél több az ember, annál inkább embertelenebbé tágul a város. Nem tudok még magyarul sem megküzdeni a szavak jelentésével, nemhogy franciául. De érzem, a szavak is kettős életet élnek, akár a férjek, akik negyvenévesen őrülnek meg.

Járom a várost, eszembe jut, hogy Céline-t itt láttam meg először, erre is járt, s én a nyomában, itt szaggatta szét a nevetését egy tülkölő autó, ahogy eltülkölt az életemből az összes reményem egy gonosz nagy rohanásban.
Mikor hazaértem, Madame Durand-t sehol nem láttam. A ház nélküle egy kriptára emlékeztetett, a szagok kétségkívül tudták ezt az érzést kelteni. De hogy teljessé legyen a hatás, Madame Durand váratlanul belépett talpig feketében. Ha ezek után kísérteties hangon szólal meg, feltétlenül hozzávágok valamit. Szerencsétlenségemre gyertyát gyújtott, és egy ócska, megsárgult kép elé tette.
- Ma van, hogy tizenhét éve meghalt a férjem, Jean-Paul.
Egy újabb Paul, gondoltam magamban. Én már semmin sem csodálkozom. Paulok jönnek-mennek, és itt hagyják saját boldogtalan emléküket e ház falai között. Igaz, Jean-Paul ma már elmondhatná magáról, hogy megboldogult, ha tudna beszélni. De nem tud, ezért helyette Madame Durand beszél, illetve szónokol.
- Jean-Paul volt a legjobb ember, akit életemben láttam. Dolgos volt és becsületes. És önzetlen. Ezt a házat is a saját két kezével építette, pedig nem volt kőműves.
Olyan is, gondoltam magamban, mert a ház úgy állt az út mellett, mint valami vén trottyos, aki éppen ebben a pillanatban tojta össze magát. A háztető pedig úgy állt a falakon, mint egy félrecsapott sapka egy kótyagos emberi fejen.
Madame Durand elmondta, hogy miként harcolta végig a világháborút, s milyen betegen jött haza a frontról. Ebbe halt bele.
Együttérzőn hallgatom a hosszú szónoklatot. Jó ember lehetett, ahogyan a felesége is az, aki igaz hűséggel őrizte a férje emlékét.

Este van. Végigfekszem az ágyamon. A délutáni forróság nagy barna tenyerével lökdösi be a házak ablakain át az est fűillatát, a disszonáns csiripelést, a sarki fák fekete sóhaját. A mennyezet életre kel az árnyékoktól, az ágak hárfahúr-remegésétől. A tetőkről visszapárolog a meleg nyári nap, a nyár utolsó napja…

Szeptember.
Végigsétálok a hosszú allékon, nézem az embereket. A tereket most szokatlanul sok festő lepi el. Minden térre jut vagy negyven. A festők között vannak, akik festenek is, a legtöbbjük azonban lézeng, és az ostoba turistákra les, akiktől egy-egy portréra megrendelést lehet kialkudni.
Ha népjóléti miniszter lennék, a legnagyobb támogatást a rossz festőknek adnám. Ezek képesek egy-egy ilyen portréfestés alkalmából visszaadni az embereknek a reményt, az idősödő hölgyeknek a fiatalság nosztalgiáját, a fiatal, de csúnya lányoknak a majdani szépség ígéretét. Ha nem lennének, Párizs lenne az öngyilkosok városa. Mert ez a város összeforrt a szerelemmel. A boldogság és a boldogtalanság itt nagyon hasonlatos, itt mindkettő vallássá magasztosul.
Szerencsétlenek százezrei torlódnak itt össze a kiváltságosok és szépek ezreivel, s szívják egymástól az éltető nedveket. Reménykedés és életuntság, a szent boldogtalanság és a romlott önhittség keverik össze, piszkos utcák tekerednek a fényűzés aranyderűjű szigeteibe, templomok tucatjai lélegzik be az elkeseredettséget, s reménnyé öklendik azt vissza.
A Montmartre csak terekből és az ebbe belefutó utcákból áll. Minden téren van kávéház, némelyiken egy-egy mozi, és a sötétebb utcákban kocsmák. Ezekben ül az itteni középosztály, s hangosan morog, fecseg, kiabál, rosszul sikerült, megsárgult műfogsorral röhög, megbámulják a fiatal nőket, hangos megjegyzéseket tesznek rájuk. Mediterrán hangulata van ezeknek a hosszú és keskeny utcáknak, csak a szicíliai városok lehetnek a felelőtlen élet vegetációjától ennyire sűrűk.
A rosszkedvem a Cimetiere Saint-Vincent-ra sodor. Most veszem észre, hogy a Rue Lucien-Gaulardig jutottam el, s innen már csak egy helyre vezet az út.
A Montmartre-on három temető van. Ez éppen száz éves, s azért nyitották meg, mert a Cimetiere du Calvaire megtelt. Egyszer majd az egész föld megtelik temetővel, s akkor a megmaradt emberek körülnéznek, s talán az egyik így kiált:
- Íme, hát érdemes volt ezért!
Rettenetes gondolataim vannak. De a rosszkedv az eljövendő boldogság koldusa. Ezzel vigasztalom magam. Fekete gyászkocsi nyikorog végig a Rue Lucien-Gaulard-on. Két életunt ló húzza fekete szőnyegszerű gyászkosztümmel leterítve. A kocsi is fekete, s benne apró, fehér koporsó. Kisgyermek halt meg, ilyenkor még a kocsmák is elnémulnak, ahogy a menet lassan elvonaglik a poros utakon.
Az emberek megállnak, levett kalappal bámészkodnak. Az idősebbek keresztet vetnek, a fiatalabbak pedig lehajtják a fejüket. Ők még nem akarnak szembenézni a halállal. A gyerekek inkább elcsodálkoznak, hiszen ők az elmúlást az öregedéssel azonosítják. Nekik mindenki öreg, aki idősebb náluk. Nem messze tőlem egy fogatlan koldus kezd kajabálni. Egyetlen szavát nem érteni, kérdés, hogy akarja-e bárki is. Az ilyen alakokra csak az Isten figyel, s a koldus gyakran néz az ég felé, mintha onnan remélne választ. Aztán harang kondul bele a részvétteli csendbe. Messze egy kutya vonít fel.
Ha valaki egyszer meg akarja írni a Montmartre szimfóniáját, akkor harangjáték, szaxofon, tubák tucatjai elé kellene tenni egy olyan kórust, melynek tagjai össze-vissza kiabálnak. Ha esik az eső, akkor viszont elég lenne egy cselló és xilofon visszafogott játéka.
Most nem is esik, és a nyár is kialvóban van,
Nézem a gyászolókat. Feketeruhás nő megy legelől. Gyerek szorongatja a kezét, majd mögöttük pocakos férfi, maga a férj. Ahelyett, hogy a feleségét támogatná, inkább vonszoltatja magát a lelkiismeret vékony madzagján. Utána még húsz-huszonkét ember vánszorog.
Nem szeretem a temetéseket, most én is távolról követem a menetet. A lovaskocsi megáll a bejárattól nem messze. Most látom, hogy nem nagyobb, mint egy falusi sírkert. Egy magas domb oldalára épült, ahova szűk lépcsők vezetnek fel. A sűrű lombú fáktól mégsem komor a múlásnak ez a szentséges látványossága. Inkább szimbolikus a megőszült fák alatt szétszórt sírok sokasága.
Két részeg alak valósággal felkapja a kicsiny koporsót, majd az egyik a hónalja alá kapva lépdel egy keskeny fekete lyuk fel. A kiásott homokdomb mellé fehér kereszt van támasztva. A rokonok váratlanul ölelgetni kezdik egymást. Fiatal abbé keveredik valahonnan elő. Valamit mond, de nem hallom. Ezalatt az egyik sírásó már a sírhely szélére ér, míg az előtte kóválygó minden várakozást felülmúlva beleesik a sírba. Most értem meg, ezek ketten a várakozás hevében megitták a temetés utánra szánt pálinkát. Ezealatt a másik körülményes mozdulatokkal leteszi a koporsót, majd társa segítségére siet.
Döbbenten nézem a jelenetet.
Közben az abbé szétválasztja az ölelkező és jajveszékelő rokonságot, majd ők is megindulnak felfelé.
Ezalatt a koporsós nagy nehezen kihúzza a másikat. A gyászolók ekkor érnek fel a dombra. Útközben kísérletet tesznek még egy ölelkezésre, de a fiatal pap hevesen int egyet. Mire körbeveszik a sírhelyet, minden és mindenki a helyén van: koporsó, abbé, asszony és férj, valamint a rokonok.
Mikor elegem lesz a látványból, elindulok a kapu felé. Közben nézem a sírfeliratokat. Minden második halottról kiderül, hogy festő volt vagy színész. De van itt közgazdász, sőt filmrendező is. Érdekes, hogy azzal senki nem dicsekszik el, hogy taxisofőr volt vagy gyári munkás. Elképzelem az olyasféle feliratokat, mint például: Jean Maurice Ternier vasúti rakodómunkás, vagy Claire Sédir szövőgyári munkásnő. Az emberek még halálukban is szégyellik, amit az életükben tettek. Vagy éppenséggel büszkék, és különbözni akarnak a rakodó vagy szövőipari munkásoktól. Ha a kommunizmusnak lenne egy cseppnyi gyakorlati érzéke, a halálban kezdené az egyenjogúságot.

Már majdnem kiérek, mikor rám köszön egy hang.
- Bonjour! Maga az? – szólal meg mellettem egy női hang.
Ismerős arc, szép formájú zöld szempár, sűrű, fekete haj.
- Bonjour, mademoiselle! – válaszolom ösztönösen.
Elég ostobán hangzik itt a temetőben olyanok közt, akik már túl vannak az életük legrosszabb napján is.
- Mit keres itt? – kérdezi Elza, s a választ a tekintetemben keresi.
- Csak egy gyermeket kísértem el – hadarom, miközben a csodálkozásomat alig tudom leplezni.
- Rokona volt vagy csak ismerőse? – érdeklődi megilletődve.
- Senkim nem volt, csak úgy…
- Akkor miért járkál temetőbe? – kérdezi elsápadó arccal.
- És ön?
- Az édesanyám itt nyugszik. Már nyolc éve, hogy eltemettük.
- Bocsásson meg…
- Ne kérjen bocsánatot… Ilyen az élet – feleli, s mellém lép. – Kérem, kísérjen ki.
Belém kapaszkodik, ahogy átbotorkálunk a dülöngélő keresztek közt.
Nem is szólunk egymáshoz, amíg ki nem érünk. Aztán látom arcán a megkönnyebbülést, mikor egy savanyú képű temetőszolga bezárja mögöttünk a kis kerti kaput.
- Úgy volt, hogy hazautazik – mondja, és most az ő arcából dereng fel a csodálkozás.
- Még maradok néhány napig.
Megint nem szólunk. Hallgatom a cipője kopogását, s nézem, ahogyan a szoknyája minden lépésnél aprót lebben.
- Kérem, ne nézze a lábamat! – mondja, majd korholón hozzáteszi: - Nem illik. Jöjjön rendesen, s beszéljen még magáról.
Így hát beszélek neki Magyarországról és Budapestről. Aztán a Balatonról. Csodálkozva hallgatja.
- Nem is tudtam, hogy ilyen szép és gazdag a hazája.
- Kisasszony, volt már Bécsben?
- Igen, egyszer jártam ott. De csak két napra.
- Budapest olyan, mintha Bécset és Párizst egybegyúrták volna úgy, hogy az Eiffel-tornyot és a Burgot kihagyták volna belőle. Buda olyan, mint itt a Cité, csak nagyobb és természetesebb.
- Hát, ahogy beszél, Paul, tényleg nagyon büszkék a magyarok.
A szavaink egybemosódtak, s visszarepítettek. Ismét Buda, a kis villák sora, a kerítésre felfutó virágok…
- Most is otthon jár? – kérdezi kedvesen.
- Bocsásson meg… Valóban elképzeltem, hogy most milyen lehet a hazám.
- Nem történt semmi. Ilyenkor olyan különös az arca. Átszellemült. Szomorú.
- Maga mellett nem vagyok szomorú.
- De az, Paul. Látom a szemén még akkor is, ha az ajka mást mond.
Milyen kedves ez a nő, még soha nem találkoztam olyasvalakivel, akinek a külseje és a lénye ennyire megejtő módon szép lenne.
- És most? Mire gondolt. Teljesen elcsendesedett…
- Most magára.
- Rám? Ugyan mi gondolkodni való van rajtam?
- Hogy mennyire más az első találkozásunkhoz képest.
- Ugyanaz voltam. Csak akkor nem ismertem.
- Most sem ismer…
- De igen, Monsineur, most ismerem. Beszédes a tekintete, a szava, a merengései, ön tiszta és jó ember, de nagyon zavart. Ahogyan az életmódja is zavaros lehet a körülményeivel együtt. De nem kell megosztania velem, elég, ha én eldöntöm, hogy mit gondoljak önről.
Hallgatok. Egyszerre keserűséget érzek a számban és fájdalmat a gyomromban. Egyik pillanatban magához húz, a következőben pedig eltaszít. A hallgatás megnyúlik, szinte óráknak tűnik. Pedig csak a Rue LaFayette végéig sétálunk el. Egy kocsi jön szemből, a közelünkben lassít. Valaki kiordít felénk:
- Csókold már meg!
Nem merek a lányra nézni, valószínűleg ő is kerüli a tekintetemet.
A sarokhoz érve megáll.
- Köszönöm, monsineur, hogy elkísért. Innen már…
- Innen már hazatalál…
- Nem Paul, innen már nem szeretném, ha tovább kísérne.
Rettenetesen fáj az őszintesége. Nem is merek ránézni. Egyszerre azt érzem, hogy a kezével megérinti az állam.
- Nézzen rám! Nem bántani akarom magát. Majd holnap, ha akar velem találkozni, akkor találkozhatunk.
Hirtelen kivilágosodik előttem a világ. A fények felvillannak a lombok lyukacsos kupolái közül, a virágok ellepik a parkokat, a madarak ének zöldre festi a füvet, vörösre a rózsákat, és egy kápolna apró harangjai is az életet aranyló zendüléssé tornásszák.
Majdnem úgy köszönök el tőle, hogy meg sem kérdem, hogy hol és mikor.
- Várjon még! Meg sem beszéltük… Ez rossz környék… Találkozzunk vasárnap ötkor a Szent Szívnél.
Csak tátogok, mire rám mosolyog, s majd elindul a kecsesen ringó járásával el a Montmartre-ról, miközben felette a fák nyakába és csupasz vállára folyatják az árnyékok mohó gyantáját.