Elza volt a legszebb lány, akivel valaha találkozhattam.
Sokat gondolkodtam miatta a szépség fogalmán. Szeretet nélkül mindenki leírható vagy lefesthető.
Nincs a világirodalomban egyetlen olyan író sem, aki a szerelmét el tudta volna mondani. Aki mégis kísérletet tett rá, hazudott. Mivel az írónak is meg kell valamiből élnie, ezért hazudik. A világirodalom a legjövedelmezőbb hazugság, melyben az író belepusztul, a kiadó pedig meggazdagodik. Tolsztoj azt mondta, hogy minden olyan művet el kell égetni, melyben nincs jelen az Isten. Ugyanezen logika mentén azt is mondhatnánk, hogy égessünk el minden művet, melyben a nő jelen van.

A Sacré-Coeur felé száznyi utca és ezernyi ház ágaskodott reménytelenül. Úgy állt a hegytetőn, mint maga az Isten, miközben a házak a lábához ültek, és aranyló homlokkal bámulták. Akik itt éltek, tudomást sem vettek róla, aki pedig idetévedt, nem értette meg, hogy a templom az emberi próbatétel az Isten előtt. Aki úgy lép be ide, mintha egy ócska, de mégis otthont adó kunyhóba lépne, otthonra lel. Ezért tűnik az egész belseje a külsőségek ellenére barlangszerűnek.
Elzát szinte magamhoz kellett ölelnem, ahogy a tömegek elöntötték a domboldalt, s úgy fecsegtek, csicseregtek, kiabáltak és magyaráztak.
Mi pedig szótlanul mentünk egymás mellett. Az alkonyat hatalmas aranyküllőkön gurult le a Montmartre-on át a Citéig, miután a szegénység arany ékszereit az öntudatunkra akasztotta.
- Megfoghatom… - kérdeztem, de elakadt a szavam.
-… a kezemet? Igen, ha nem engeded el olyan hamar, mint ahogy elébb tetted - feleli mosolyogva.
A keze a kezemre simult, s közelebb is jött hozzám. Egyszerre játékos lett, föllépett a kis utakat elválasztó kőkerítésekre. Most majdnem olyan magas, mint én. Az arcunk szinte összeér.
Arra gondolni sem merek, milyen lenne megcsókolnom, hiszen csak a kezét adta, és ez elég volt, hogy az életemet megmentse. Erre most ébredtem rá.
Ha úgy megyek el Párizsból, hogy őt többet nem látom, Magyarországon pusztulok bele a hiányába.
- Virágot a szép hölgynek! – kiált felém egy öregasszony.
Vasárnap van, s már nem zavar, hogy a szerdai ebédemet költöm virágra.
Az apró csokrot a melléhez öleli. Hirtelen zavarba hoz, hogy túl mély a dekoltázsa. Szinte látni a melle vonalát. Egy pillanatra keserűség fog el, de hiszen mégis velem van. Alig tudok róla valamit, de mit számít, ha szeret. A kételyek pedig erőszakosan belém rágják magukat. Ki is ő, mit akarhat tőlem, s én akarhatok-e bármit tőle? Csak azért van velem, mert valaki elhagyta vagy valakit elhagyott?
A szótlansága elrontja a kedvem.
- Mesélj valamit, Paul! – mondja, s nekem ez elegendő, hogy megnyugodjam.
A szembejövők irigykedve néznek rám. Elza nem vesz tudomást róluk, ez határozottabbá tesz.
- Beszélnünk kell egymásról! – felelem mégis.
Mintha megtorpanna egy pillanatra, talán meg is állunk. De sokan jönnek mögöttünk, tehát elindulok.
- Ki kezdi? – mondja, s elneveti magát.
A nevetésében is érzem a kettősséget, a szorongás és az önfeledség kettősségét.
Egyszerre akarjuk a másiknak átengedni a válaszolás lehetőségét, s most együtt nevetünk. Aztán kérdőn néz rám, szemöldökét felhúzza.
- Mire vagy kíváncsi? – tépi el a szótlanságomat.
- Hiszen semmit nem tudok rólad.
- Nekem, Paul, elég annyi, hogy szeretsz.
Belém fojtja a szót. Már nem nevetünk. Ez az egész olyan különös.
Lassan sötétedik, mégis gyorsnak tűnik, ahogy a Rue Fytr-en megyünk lefelé. Most félelmetes a meredek szakasz, ahogy az apró fényű lámpák lebegnek a szürkületben, s a kovácsoltvas korlátokat elnyeli a sötétség.
- Én idősebb vagyok nálad – kezdi lassan, de mégsem elbizonytalanodva.
Inkább azt mérlegeli, hogy mit és mennyire mondhat el.
- Te még nagyon fiatal vagy, én pedig annak látszom – folytatja, s mintha megszorítaná a kezem. – Gyűlölöm a látszatokat… Szeretlek, de olyan értelmetlennek tűnik az egész…
Szólni akarok, de csendre int.
- És ez nem illik. Tudom, nálatok sem. De téged most olyan jó szeretnem. Hirtelen senkim nem lett, aztán váratlanul feltűntél. Nem kellett volna! Még az sem kellene, hogy itt légy. Haza kellett volna utaznod abba az istenverte hazádba!
Megdöbbenek, nem erre számítottam. Megállunk, elfordul tőlem.
- Mi a baj, Kedves? – mondom neki, s mikor megérintem, megfeszül minden izma.
- Mit kell tudnunk egymásról? Ez csak az első rendez-vous-nk. Este van, szabadok vagyunk. Én itt vagyok neked, s a lényeget elmondtam. Miért nem elég? Este van, Paul, olyan szép este. Örülj nekem! Örülj, hogy itt lehetsz mellettem! Ahogy én is örülök, hogy itt állhatok melletted.
Majdnem sír, mégis tartja magát.
- Bocsáss meg, Elza…
- Ne kérd a bocsánatomat, nem rád haragszom.
- Akkor kire? – vallatom óvatos kíméletlenséggel.
- Erre itt… Nézz körül! Mit látsz?
- Egy mocskos külvárosi utcát…
- Ne akarj humoros lenni! Nem erről beszélek…
- Nem értem…
- Nézd azokat! Mit csinálnak?
- Hadd ne mondjam, Elza! - mondom, ahogy egy megtermett matrózforma férfi úgy csókol egy nőt, hogy annak kigúvad a szeme.
Közben a keze a nő csípőjéről apró kirándulásokat tesz…
- Mondd csak!
- Azt akarod hallani, hogy erkölcstelenek?
- Nem az számít, hogy én mit akarok hallani!
- Akkor mi számít?
- Hogy Te mit gondolsz?
- Én nem gondolkodom ilyeneken. Te gondolkodsz rajta…
- És Te?
- Engem nem érdekelnek. Annyi ilyet látok. Én a Montmartre-on lakom. Ott minden megtörténik egy kapualjban, egy lépcsőházban vagy…
- Ne folytasd, nem erről beszélek.
- Akkor miről?
- Arról, amit te sem, én sem élünk. Paul, én csak létezem, nincs saját akaratom. Csak Te vagy most, ha egyáltalán vagy…
Elnémítottak a szavai.
- Látod, te sem tudsz mit mondani. Viszont érzem a szemedben a kérdéseket. Néha a vádat is. Olvastál egy levelemet, s nem tudod, hogy miféle vagyok, vagy mire következtethetsz velem kapcsolatban. Csak kételyekkel tudsz szeretni. Tele lehet a fejed olyasmikkel, amik… De hagyjuk!
- Bennem nincsenek kételyek. A kérdéseim csak kérdések a válaszok mérlegelése nélkül. De válaszok nélkül még sincs elfogadás, beleegyezés.
- Nem akarom, Paul. Ez nekem túl racionális…
Sírni kezd. Hozzálépek, megölelem. De a teste ellenáll. Lassan elengedem. Még a kezem hozzá könyörgi magát, de félúton mégis megáll. Ellépek tőle. Megérzi, hogy távol vagyok.
- Kérlek, ölelj meg!
Tényleg vannak bennem kételyek. Már nem akarom. Azt érzem, színjáték az egész. De miért vagyok ennyire bizalmatlan vele? Hiszen az asszonyi könnyek csak alamizsna a szív megtöretésében. Megérzi, hogy tétovázom.
- Látod, Paul… Nem te vagy a hibás abban, ami most közöttünk történik…
- Tudod, mi történik? Majd én elmondom. Kezdem magamat megérteni. Nem én vagyok bizonytalan, hanem terjesztem a bizonytalanságot, mint valami gonosz ragályt.
Közben rám emeli a tekintetét. Csillog a szeme, az esteledő fények is apró csillámokat gyújtanak benne. Egy könnycsepp elindul az arcán lassan és tétován. Olyan, mint egy magányos zarándok az éjszakában kicsiny mécsessel a kezében.
- Nem érted, mert nem értheted. Én…
Megköszörülöm a torkomat. Zavarban vagyok még azután is, hogy elmondta, szeret.
- Tudod, én máshogy szeretlek.
Meglepődésféle villan a szemében, gyengéd vonásai aprót rándulnak.
- Én nem olyan vagyok, mint a többi. Nem a matrózhoz mérten. Hanem a különbekhez… Én nem tudlak úgy szeretni, ahogy egy korombeli. Én jobban… sokkal jobban… Ez más… Olyan, mint amikor a fuldokló a felszíntől egy méterre fullad meg. Ha valaki hetekig éhezett, hirtelen falni akar. És a gyomra görcsbe rándul. Én ennél is jobban szeretlek. Nem úgy, ahogy a normális emberek. Jobban, nem emberi léptékkel… Mert te sem egy hétköznapi lány vagy. Mi összetartozunk, csak amikor én most felismertem, nem tudok mit kezdeni vele. Mert az érintésed is képes egy pillanat alatt semmivé tenni… Érted, Elza? Ez elmondhatatlan. És nem tudom irányítani vagy féken tartani… Az egész lényed kell, de már az ajkad egy rezdülése is jólakottá tesz… Bocsáss meg, nem tudom jobban elmondani.
- Hisz elmondtad. Jobban, szebben nem kell – feleli, s egészen közel lép.
Megsimogatja az arcom a könnyű és illatos kezével. Megfogom a kezét, gyengéden szorítom.
- Elza, nem akarom a napjaimat nélküled élnem.
Nem válaszol semmit, a keze kibújik az enyémből, majd a vállamra esik.
Bicikli csörög el mellettünk a göröngyös úton. Középkorú férfi ül rajta, a pedálról leveszi a lábát, úgy gurul az enyhe lejtőn. Majd köp egy nagyot, mikor már elhagyott bennünket.
Párizs megvonaglik a milliónyi apró fény permetében és zsongásában.

Elzával két napig nem találkoztam.
Mikor elváltunk, csak annyit mondott:
- Holnap nem vagyok itt, de holnapután szinte egész nap. És azután is. És láthatjuk egymást.
De ez az elválás hajnali háromkor volt, tehát a szavairól nem tudtam eldönteni, hogy a mai napnak szóltak-e.
És azt sem tudtam meg, hogy merre lakik, hiszen nem engedte, hogy elkísérjem. Ezért visszamentünk a Sacré-Coeur-ig, s onnan taxiba ült. Neki nem jelentett gondot kifizetni a taxiszámláját, s nem is várta el tőlem. Más volt, mint Céline, sokkal érettebb és határozottabb. Arisztokratikus finomság vegyült benne egy túlságosan szenvedélyes önfeladással.
Mikorra hazaértem, már majdnem öt volt.
Madame Durand dohogva engedett be, ilyenkor szokott kelni.
Nem szólt hozzám, de a tekintetében éreztem vádat. Aztán megfogta a két karomat, maga felé fordított, és a szemembe nézett.
- Jó lenne, Monsieur Paul, ha az éjszakai kimaradásait nem rendszeresítené.
- És mik legyenek a hajnali kimaradásaimmal? – kérdeztem, amire csak a száját biggyesztette.

Délelőtt tízkor közöltem Madame Durand-nal, hogy felmondtam az állásomat, de van annyi megtakarított pénzem, hogy egy-két hónapig megélek. Madame Durand közömbösen vette tudomásul a bejelentésemet, majd közölte, hogy néhány napra elutazik a húgához. Addig nekem kell ügyelnem a házra, s bár kételkedik, hogy akár egy asztal nagyságú helyen is rendet tudnék tartani, most mégis az egész házról nekem kell gondoskodnom.
Ilyenkor tudatosodik bennem, hogy a normális embereknek házastársuk, testvérük is van, sőt lakásuk, kertjük és virágaik, kutyájuk vagy papagájuk, autójuk és élhető életük. Nekem mindebből csak egy akarnok nagynéném volt, ezeken túl koldusabb voltam a koldusnál. És most mégsem estem kétségbe, hiszen itt volt Elza, s mikor rágondoltam, nem éreztem a többi szükségét. Inkább az gyötört, hogy mikor láthatom, s az első találkozásunk után látom még valaha.
Ezért zavart fejjel sétáltam először a házban fel-alá, majd az utcán, végül egészen a Pigalle-ig mentem. De nem találtam sehol.
A következő nap megint esőre fordult az idő. Esernyők kis kupolái remegtek a párás sarkokon, s csak én jártam fedetlen fejjel, arcomba hulló hajjal.
- Szépfiú, majd én felmelegítelek! – kiált felém az egyik lány. Fiatal, szép arcú. Sovány karja, gyűrött ruhája mégis szánalmat kelt. Valamikor ugyanolyan vörös hajú lány lehetett, aki a kerítés mögül lesett ki a zsongó világra, mint az a másik a kék labdával. Apró titkai voltak, ahogy a kis ingje megsimogatta frissen érő mellét, s még félt a férfiaktól. Most pedig megverik, ha nem mutatja meg az összes titkát egy-egy részeg és borostás kocsisnak, sarki péknek vagy a házmesternek, aki kiadja neki a lépcső alatti kiskamrát. Most talán egyik-másik ilyen koszfészekben éli a hajnalokat néhány leterített rongyon, mely felett szárítókötél lóg, s azon száradnak a harisnyái és a fehérneműi.
A Montmartre ezen része szűk gyomorként emésztette el száznyi fiatal lány sorsát. Ilyenekkel vannak tele a menhelyek, harmincévesen ötvenné vénülve, kivert fogak mögé feketedő szájjal, vagy esténként vért hányva, a peroxidtól kicserzett bőrrel, megráncosodva. A legtöbben erre vagy tizennégy évesnek vagy ötvennek néznek ki. Szinte a kettő közötti kornak megfelelő nincs is. Émelyítő és mégis szánalmat keltő, ahogy itt álldogálnak. Túl sokáig nem is szabad nézni őket, mert hamar körbevehetik az embert. Mert itt minden lányhoz más és más férfi tartozik, s pont ezektől akartam Céline-t megóvni.
Egyszer egy középkorú, fehér öltönyös férfit vertek meg. Láttam, ahogy körbeállták, majd a harmadik hátulról elgáncsolta. A szemüvegét széttaposták, a szájába rongyot dugtak és bekötötték, hogy ne hallatszódjék az ordítás. Ketten rugdosták, egyik pedig bikacsökkel ütötte. Később tudtam meg, hogy az egyik lány apja volt az, akit majdnem agyonvertek, míg az emberek közömbösen sétáltak fel és alá.

Tehát két nap múlva találkoztam vele. De ez legalább olyan különös volt, mint a legutóbbi.
Hétfőn minden pénzem elfogyott.
Egy koldus állított meg. Piszkos és szürke szakáll fölé széles és sebhelyes orr vastagodott, s afelett pedig két komoly és szomorú szem bámult az emberre. Olyannyira embertelen volt, hogy a tekintete inkább egy haldokló állatéra emlékeztetett.
Monsieur... S'il vous plaît, pas de regrets de moi un peu d’argentUram... kérem, ne sajnáljon tőlem egy kis pénzt!
Én pedig egy ügyetlen mozdulattal a kezébe nyomtam az összes pénzemet, egy húszfrankost. Mire észbe kaptam, mindkét kezemet szorongatta, s a hála szétömlött az egész arcán.
Most már én voltam a szegényebb, tehát pénzt kellett keresnem, ha nem akarok éhen halni.
A Rue Lepic és a Rue és a Rue des Abesses kereszteződésétől nem messze egy hangos és nem túl elegáns étteremben bárzongoristát kerestek. Nem sokáig gondolkodtam, egyből beléptem az üzletben. Éppen egy potrohos úr hangosan üvöltözött két fiatal nővel.
- Monsieur!... Monsieur! – mondogattam, de a pocakos csak üvöltözik. Aztán a meglepetés enyhe árnyalatával a tekintetében rám néz.
- Nem látja, hogy zárva vagyunk?!
Mielőtt sarkon fordulnék, meglátok egy zongorát. Egy félig összehajtott spanyolfal mögött ácsorgott, s az egyik lába egy vaskos könyvvel volt kiegyensúlyozva. Körülményes mozdulatokkal ülök le mögé. Meglepő módon szépen szól.
- Álljon meg! Ezt tessék abbahagyni! - kiáltja felém egy magas, sovány férfi a söntés mögül. Fején vajszínű svájci sapka van, borotválatlan, hosszúkás arca inkább egy kikötői munkásra emlékeztet. Akcentussal beszél, tehát ő is külföldi.
- Várjon, George! – mondja a pocakos. – Hadd játsszon a pasas!
Én pedig játszom néhány divatos pesti kuplét, majd Párizsban divatos zenét, melyeket fejből tudok.
- Nem rossz, fiatalember. Egészen tűrhető… De most már abbahagyhatja. Elég este elviselni ezt a lármát – mondja a pocakos férfi, s ott hagyja a lányokat.
- Az állásért jött?
- Ha még betöltetlen.
- Ma este kezd, s be van töltve – mondja egy cseppnyi undorral.
- Ma este? – kérdezem, s Elzára gondolok. Hátha rátalálok a Bazilika előtt.
- Kell vagy nem? – röffeni felém. - Akkor este kilencre itt van. Öltönyt vegyen és csokornyakkendőt! Fizetés záróra után egy félórával. Nem nekem kell megfelelnie…. És nincs türelmi idő.
Várom, hogy kezet fogjunk, de esetlen mozdulattal hátat fordít, és elsántikál.
Állásom már van, pénzem pedig nincs. Az éhség is most tör rám, már egy napja nem ettem, s talán egy hete rendes ételt sem. Madame Durand nincs otthon, csak a hét második felében jön haza. Két lehetőség áll előttem. Vagy feltöröm az éléskamra ajtaját, vagy a virágoskert növényein fogom tengetni magamat. Ezutóbbitól visszarettent az a tény, hogy egy derék ír felfedező, Robert O’Hara Burke Ausztráliában növényeken tengette az életét, s ebbe belepusztult.
Így várom az estét tétlenül és elcsigázva. Elzára gondolok szinte minden percben. Délután még bejárom az egész kerületet, felmegyek a Bazilikáig, de reménytelen az egész vállalkozásom, hogy megtaláljam. Így hát nem is keresem tovább.
Leülök a Bazilika előtti kis térre, nézem az embereket, akiknek ugyanolyan szívük van, de az övék mégsem fáj annyira, mert boldogan zajongnak, nevetgélnek, magyarázkodnak vagy hallgatnak.
Egyedül vagyok.