1.

A titokzatos küldemény

A csillagvizsgáló kupolája olyan volt messziről, mint egy hatalmas, kék buborék, s úgy emelkedett a város fölé, mintha bármelyik pillanatban a magasba akarna röppenni.
A tetőből évek óta egy roppant méretű távcső fürkészte. Sóváran elmerült a csillagok közönyébe.
Lent csivitelő gyerekcsoportok várakoztak, s türelmetlenül faggatták a kijövőket arról, hogy mit láttak, és hogy bent valóban annyira titokzatos és izgalmas minden, ahogy hírlik városszerte.
De akik kijöttek, nem tudtak válaszolni. Tekintetükben még ott volt a varázslat, mely lassan lecsöpögött a szívükre.
- Nadine! – hallatszott a folyosón, mire egy tizenhároméves forma kislány megfordult.
- Nadine! Végre… - mondta egy vele egykorú fiú, akit Jonasnak hívtak, s még kapkodta a levegőt, mert körbefutotta a kusza folyosókat.
- Mit akarsz? – felelte bosszankodva a lány, s közben próbált elvegyülni a tömegben.
- Nem mehetsz be egy másik csoporttal!
- Miért?
- Mert a mi osztályunk most jött ki, s már téged keres mindenki.
- Akkor mondd, hogy nem láttál! – méltatlankodott tovább a szőkésbarna Nadine, majd hátat fordított a fiúnak.
- De hiszen itt vagy… - felelte Jonas.
A lány majdnem elnevette magát, majd komolyságot tettetve így válaszolt:
- Tégy úgy, mintha nem lennék…
A fiú most értette meg, mit is akar a lány tőle. Arca egy aprót rándult, de igyekezett higgadtan beszélni:
- Nem fogok hazudni… Még a te kedvedért sem!
- Kérem az aktuális csoportot, foglalja el a helyét! - dörrent egy kellemetlenül mély hang a gyerekekre, akik el is halkultak egy pillanatra, hogy a következő percben még hangosabb lármával induljanak a feltáruló ajtó irányába.
A lány nem teketóriázott, megragadta Jonas karját, majd maga után kezdte vonszolni a fiút.
- Nem mehetünk be! – suttogta Jonas rémülten, s megmakacsolta magát.
- Már miért ne? – kérdezte a lány csúfondáros hangon. – Nyitva van az ajtó, senki nem tudja, hogy nem ide tartozunk.
- Mert ez csalás… - sziszegte a fiú vissza.
- Akkor egyedül csalok – felelte a lányt, s elengedte a fiút.
Még egyet villant a szeme, majd elindult a kitárt ajtó felé.
- Igyekezzen az ifjú hölgy és a lovagja! – szólt rájuk a teremőr, egy jókedélyű és pocakos férfi, akinek húsos ajka felett keskeny bajsza volt, majd széles orra, jószándékú tekintete, íves szemöldöke és talán túlságosan is keskeny homloka.
- Csak a hölgy jön, a lovagja gyáva – mondta Nadine, és sietősen indult az elsötétülő terem felé.
Jonas kivárt az utolsó pillanatig, majd a lány után futott. Ez amúgy is jól ment neki, szinte nem telt el az életében olyan nap, mikor nem futott a lány után.
Mikor beértek, mögöttük hangosan dördült az ajtó. A teremőr még valami olyasmit morgott, hogy a mai gyerekek inkább bolondok, mint ostobák.

Ahogy mondtuk, Nadine karcsú, magas lány volt, magasabb, mint a korabéli lányok. A hajáról is elmondtuk már, hogy szőkésbarna, mely a válláig ér, és a haj gazdája ennél többet nem is törődött vele. Mégsem volt rendetlen, sőt szépen öltözött, jól ápolt lányka volt, a mozdulatai is inkább elegáns mozdulatok voltak.
Jonas is magas fiú volt, talán egy kicsivel magasabb, mint Nadine, de aki rájuk nézett az utcán vagy a házuk kertjében, nem tudott volna különbséget tenni köztük.
Jonas barnahajú fiú, vékony és kissé esetlen, de okos és olvasott, akinek mindenről megvan a véleménye, de óvatosan elleplezi mások előtt. Inkább csendesnek tűnt, s mivel Nadine-nal barátkozott leginkább, ezért másokra alig jutott ideje.
Egy kertvárosi ikerházban laktak, Nadine az édesanyjával, Jonas pedig a szüleivel és a nagypapájával élt egy kétszintes, szépen rendezett lakásban.
Mindkettőjük egyke volt, ezért ha tetszett, ha nem, kénytelenek voltak egymással barátkozni.
Veszekedés csak azért nem volt köztük, mert Jonas erre is alkalmatlan volt, ahogy a focira is és azokra a sportokra, melyek a legnépszerűbbek voltak az iskolában. Inkább kerékpározni szeretett, a dús lombú fákkal szegélyezett utcákon át le egészen a tengerpartig.
Nadine pedig Jonas mellett elveszítette a veszekedés képességét, bár nem lett különc, jobban érezte magát a fiúval, mint a társaságban. Az évek múltával maga mögött hagyta a könnyedségét, noha nem lett magának való, de mégis szégyenlőssé vált, aki csak otthon viselte a szemüvegét, mert az iskolában gúnyolták a szemüvegeseket. Így hát szeretett kiülni az ablakba, ilyenkor felhúzta a térdét, ölébe vette a könyvet, s úgy olvasgatott.

A teremben hirtelen sötét lett, a zsivaj pedig átalakult suttogássá. Aztán egyszerre a kupolafalon megjelent az ég annak teljes ragyogásával. Milliónyi csillag pislogott le a száznyi pislogó szempárra, s ettől hirtelen csodálkozó zsongással telt meg a terem.
- Mi ebben a jó, hogy újra láthatod? – kérdezte Jonas Nadine-hoz közel hajolva.
- Minek magyarázzam, ha nem érzed? – suttogta vissza Nadine, s Jonas inkább erre a szép lányarcra csodálkozott rá, mintsem az apró égi mécsesek millióira.
Inkább bámulta a lányarcot, melyen már ott villództak a végtelen ég csillagai, s Jonas akkor úgy érezte, hogy a lány is olyan végtelenül titokzatos és szép, mint az ég.
Nadine azonban hirtelen odasúgta:
- Ne engem nézz, hanem az eget!
Jonas zavarba jött, visszafordult a nagy homorú falhoz, melyen szinte átcikázott a sokféle égi jelenség, majd apró rajzolatok jelentek meg a fénypontok között, s közben egy széparcú nő kezdett el magyarázni. Minden szava komoly volt, s néha Jonas-nak úgy tűnt, mintha ez a nő nem is itt lenne velük, hanem ott, ahol a szavai is jártak. Különösen akkor érezte ezt, mikor ezen az álmodozó arcon átlibegett az Orion csillagkép. Aztán a nő rajzolni kezdett, s a rajza megjelent a kupolafalon, s most Jonast hirtelen érdekelni kezdte, hogy mi az a nagyszerű és izgalmas dolog, mely Nadine-t oly’ kíváncsivá tette.
A sok-sok gyerek pedig nem fojtotta magába az ámulatát, ahogy megjelent előttük a Föld ősi állapotában, rideg és élettelen kőgolyóként. De az igazi meglepetés akkor érte őket, mikor szemtanúi lettek, hogy miként fogja el a Föld a holdakat, s egy mindegyiknél nagyobb miként szakad ki a Föld sziklás páncélburkából.
Most akár a légy szárnyának a rezdülését is meg lehetett volna hallani, ha nem hallották volna a szép nő nyugodt hangját, ahogy magyarázta, hogy mi miért is és hogyan történt.
- Amint látjátok, a Földnek egykor négy holdja volt. Egy belecsapódott a Földbe…
És a kupolafalon megjelent a becsapódás, ahogy a vörös színben rohanó kőlabda nekicsapódik a Föld felszínének, s felszakítja azt. A gyerekek ijedten jajdulnak fel, ahogy a felrepedt felszínből óceánok szaladtak a hegyek és síkságok közé.
- … majd a másik két hold összeütközött, és milliárdnyi szikladarabbá törtek össze. Így keletkezett a Földnek gyűrűje – folytatta a csillagásznő a történetet, s a gyerekek most elcsendesültek, s úgy bámultak a falra, ahol az ütközés olyan rettenetes módon következett be, hogy a kisebbek a szemük elé kapták a kezüket.
- Végül a negyedik Hold kirepült a világűrbe, elsuhant a Mars mellett, hogy majd ezt a hólabdává változó kis holdat a Jupiter kapja el…
Ezeknél a szavaknál a nő az apró öklét belecsapta a másik kéz nyitott tenyerébe.
Teljes csend lett, a csillagásznő becsukta a szemét, s mozdulatlanná vált, a hatalmas gyereksereg pedig tátott szájjal nézett előre.
Aztán a csillagásznő lassan kinyitotta a szemét, s ebben a pillanatban kivilágosodott a terem…
- Ennyi mára, gyerekek! – mondta a nő, s közben egy-egy pillanatra Nadine-ra nézett, némi gyanakvó arckifejezéssel követte a kislány mozdulatait. Aztán ismét a hatalmas gyerekseregre emelte a tekintetét, s fáradt hangon ennyit mondott:
- Remélem, rátok ijesztettem egy kicsit, hogy megbecsüljétek a világot, az időt, a mindennapokat és az ég milliónyi, lenézett, kis pontját…
Valami mosolyfélét erőltetett az arcára, majd komoran elindult a nagy vetítő felé, hogy azt is lekapcsolja.
A tömeg pedig kóvályogva megindult a felnyíló ajtók felé.
- Ebből egy is sok volt, nemhogy… - mondta Jonas, Nadine azonban befogta a fiú száját.
- Elhallgass… Miért jöttél be, ha nem érdekel…
A fiú nem válaszolt, a lány pedig hosszan a szemébe nézett, majd dühösen elkapta a tekintetét, és ismét elvegyült a többi iskolás közt.
- Állj csak meg! – szólt egy szelíd hang Nadine-ra
A lány ösztönösen megállt, egyenesen a csillagásznő előtt.
- Téged több előadáson is láttalak már… Ugye, nem tévedek? – mondta a csillagásznő, és gyanakodva figyelte a kislányt, ahogy az elsápadt, s egy szót sem tud kiejteni.
- Nagyon ismerősnek tűnsz – mondta a nő, és érdeklődve fürkészte a kis Nadine vonásait: - Mi már találkoztunk valahol?
- Nem hiszem – vágta rá Nadine.
- Mi a neved?
- Nadine… - dadogta a kislány, s egyszerre rátört az érzés, hogy baja eshet, s hirtelen futni kezdett a kijárat felé. Útközben egy alacsony és kopasz embernek szaladt, aki az ütközéstől elejtette a labdanagyságú Holdgömböt. Hangos csattanással esett a földre, majd gurulni kezdett a labdanagyságú gömb. Esetlenül és ügyetlenül csattogott, majd elindult a folyosón, s a gyerekek tiszteletteljes mozdulattal kerülték ki. A lány akkor már mit sem törődött a történésekkel, csak futott a kijárat felé.
Jonas a csillagvizsgáló előtt érte utol.
- Állj már meg! Senki nem üldöz! – mondta a fiú, s még kapkodta a levegőt.
A lány végre megállt, alaposan körülnézett.
- Te ismered a csillagásznőt?
- Miért? – kérdezte a lány, s rátört az érzés, a nő nem ok nélkül kérdezgette.
- Mert a nevedet kiáltozta…
- Igen, megkérdezte. Én pedig elmondtam neki.
- Most mindkettőnket megbüntetnek – mondta elfúló hangon, de a lánynak ez sem szegte a kedvét.

Sietősen ment végig a csinos járdán, melyet dús lombú fák színeztek ősziesen nyugodt valósággá.
Nadine lelke azonban még mintha bent maradt volna, tekintete elrévedő és csillagokkal volt teli.
Most Jonas ragadta meg a lány karját:
- Várj, ott van az osztály… Ebből botrány lesz!
Nadine elmosolyodott:
- Hol van ez ahhoz képest, mikor két hold összeütközik?
A fiú elgondolkodott a lány szavain:
- Igen, az százezer éve volt, de ez most velünk történik.
Ebben a pillanatban egy sötétszínű autó állt meg a parkolóban, közvetlenül Nadinék osztálya mellett.
Belőle magas, gondterhelt arcú nő szállt ki, s kutatva hordozta körül a tekintetét.
- Istenem, az anyukám! – nyöszörögte Nadine, s legszívesebben elbújt volna Jonas mögé.
- Ott meg az apám – felelte Jonas, ahogy szinte mellettük állt meg egy másik autó, amolyan középosztálybeli járgány volt.
- Ami eztán következik, ahhoz sehol nincs a két hold ütközése – mondta a fiú, s már előre látta mindazt a korholást, amit ezért fog kapni.
És azt is érezte, hogy neki kell vállalnia a felelősséget, hiszen Nadine-nak csak édesanyja van, ez a szomorú arcú, mégis szép nő, aki ugyan orvos, de nem olyan, mint az iskolaorvosuk, aki állandóan mosolyog, mindig jókedvű, s minden gyermeknek megsimogatja az arcát, mielőtt bármit is szólna.

A szidások nem is maradtak el. Igaz, rosszabbra számítottak, de a hétvégére mindketten szobafogságot kaptak, csak a holnaputáni szentmisére mozdulhattak ki a lakásból.
Már szeptember vége volt, korán jött az este, de most majdnem olyan fényes volt, mint a júliusi esték. Az udvari vén fák ilyenkor a gyengébb, esti szellőkre is dohogva motoszkáltak a sötétben.
Lassan kialudtak a szemközti házak ablakai, néhány perccel később pedig az egész utca sötétbe borult. Csak az utcai lámpák világítottak, de fent az ég ragyogóbb volt, mint ez a földi pislákolás.
- Nadine! Itt vagy? – hallatszott az egyik az egyik erkélyről a suttogó fiúhang.
Válaszként megnyikordult a szomszédlakás gyermekszobájának erkélyajtaja.
Messze egy kutya tompán felvonyított.
- Nadine! Nadine! – hallatszott újra.
- Itt vagyok, csak ne kiabálj – felelt a lányhang, majd az erkélyen mint egy apró kísértet, megjelent a kislány.
- Na, végre… - mondta Jonas, majd faggatni kezdte a kislányt: - Mit kaptál?
- Csak a vasárnapot.
- Más semmit?
- De, mást is…
- Mondd már, mit?
- Ma nem kaptam vacsorát…
A lány szeme szomorún csillant meg a sötétben. Néhány méterre álltak egymástól. A fiú megremegett, mert gyorsan hűlt a levegő, a kislány azonban hosszan felnézett a Holdra, s úgy bámulta, mintha rabul ejtené a látványa. Gömbölyű kis állát megemelte, s az arcára apró szeplőket festettek a lombokon átszüremkedő esti fények.
- Más nincs?
- De… Anyuka elvette a távcsövet is…
Halk neszezés volt a válasz, majd a fiú így szólt.
- Számítottam, hogy vacsorát sem kapsz. Hoztam Neked, eltettem az enyémből. Egy-egy szelet hús kenyérben – mondta Jonas. – Várj! Átdobom!
A lány tiltakozni akart, de akkor már a kendőbe csavart kis csomag repült is. Olyan hirtelen jött mindez, hogy Nadine hiába nyúlt utána, a csomag a földre zuhant.
- Várj, Jonas! Sötét van és hideg. Reszket a kezem.
- Megy a másik – suttogta a fiú, s lány most ügyesebb volt, és néhány pillanat múlva mohón falta az ügyetlenül elkészített szendvicset.
- Aranyos vagy – mondta két falat között, s hálásan nézett a fiúra.
- Semmiség – válaszolta Jonas, s zavartan nézett fel a Holdra, mely olyan volt az égen, mint egy szabályosan kerek réztányér.
- És mi lesz holnap? – kérdezte váratlanul a fiú.
- Megkeressük a csillagászt – felelte a lány, s a szemét a Holdra szegezte.
- Minek? – kérdezte a fiú, s nem értette ezt a nagy rajongást.
- Nem értelek…
- Mit nem értesz ezen?
Nadine most nézett először végig a fiún, majd folytatta.
- Azon, hogy ennyire rajongsz a Holdért, a csillagokért… meg… Ezért az egészért – morogta Jonas, s a ujjával az ég felé bökött.
Nadine most elfordult a fiútól, inkább háttal állt neki. Aztán valaki kiabálni kezdte a lány nevét, talán valamelyik rokona, aki náluk vendégeskedett… És a lány, hirtelen eltűnt az erkélyajtó mögött.

Másnap egész korán csengettek Nadine-ék ajtaján. Nyolc óra múlt, s az édesanyja ilyenkor ügyeletes volt, be kellett mennie a kórházba. Így hát a kislány vette át a csomagot, melyet a postás készségesen nyújtott át.
Vékony, könyvszerű csomag volt, s csak ennyi állt rajta:

Nadine-nak!

Az jutott eszébe, hogy ezt bármelyiküknek szólhat, hiszen az édesanyja és ő is Nadine. De ha az édesanyjának szól, akkor miért nem írták oda, hogy Nadine von Boronkay? Ha csak a keresztnév lett odaírva, akkor ez csak neki szólhat.
Sietve bontotta fel a könnyű kis dobozt, melyben egy vékony, kézzel írt könyv feküdt. Elsőnek olyan esetlen jószágnak látszott, mint az ő régen készült könyvecskéi. Talán hét éves volt, mikor az első könyveit készítette,, de azok inkább rajzok voltak, melyek együttesen egy-egy apró történetet meséltek el. Később már illusztrálta a történeteit, melyek kedves regék voltak, s mindegyikben szerepeltek csillagok, messzi egek, különleges völgyek, és olyan virágok, melyeket ő talált ki… Hol is lehetnek azok a régi mesekönyvek?
Most azonban ez a küldemény jobban izgatta.
Mert ez komolynak tűnt. Szépen megrajzolt képek voltak, bár a színek egy kicsit halványultak. És az egész könyv mintha maga is megöregedett volna, a lapjai sárgán és recsegve szálltak, ahogy a kislány lapozgatott.
Volt benne egy különös templomtorony, melynek számlapja előtt egy madár repkedett. Ez volt a legszebb. De volt benne egy gyertya, amely olyan szomorú arccal nézett egy porcelánhattyú felé, hogy majd megszakadt a szíve.
Egyből beleszeretett a rajzokba, s a kisregény, mert az volt, olyan elegáns betűkkel volt megrajzolva, hogy Nadine el sem olvasva a levelet, valósággal átrohant a könyvön. És minél jobban belemerült, annál inkább falta a betűket, sorokat, fejezeteket.
Nem is törődött az idővel, csak olvasott, miközben az óramutatók körbejártak körülötte, s észre sem vette, ahogy a nagy ingaóra oly’ sokszor negyedóránként hosszan kongatta az időt. És ahogy haladt előre, nem győzött eleget álmélkodni, hogy mennyi minden történt a lánykával és a szellemével… Két óra alatt végzett is a könyvvel. Mikor a végére ért, visszalapozott az elejére. Most vette észre, hogy címe is van: A lányka és a szellem. A szerző neve pedig csak ennyi volt: Ágnes. Gondos, kislányos írással volt az odavésve, de a könyv többi része már egy felnőtt munkája lehetett.
Hosszan elgondolkodott, mindezen furcsa rejtélyeken, majd a történeten, s más szemmel kezdte nézni az órát, majd a kinti világot, a falakon lecsorduló őszi napsütést. Aztán eszébe jutott, hogy a könyv mellé levelet is tartalmazott a csomag.
Gyorsan széthajtotta, s a levélben ennyi volt.

Kedves Nadine!

Keresd meg a fényt, hogy eljuss oda, ahova vágysz! A legmagasabb pontról megláthatod, csak jól nyisd ki a szemed! S ne feledd, a bejutáshoz, mindent fordítva kell csinálnod! S ha rálelsz a helyszínre és a módra, eljutsz oda, ahova csak akarsz.

Á.

Még mindig nem tudta, hogy a levél neki szól vagy az édesanyjának. Aztán elmerengett, hova is vágyna. De hiszen olyan egyszerű volt. Ki az űrbe, s akkorra, mikor a bolygók keletkeztek, mikor négy Hold keringett, s talán mennyire csodás volt az égbolt a Földről, mennyire varázslatos a holdakról… De eszébe jutott az is, hogy talán rögvest meghalna…
Ebben a pillanatból a csengőszó térítette magához a képzelgéséből.
Még egy kicsit kóválygott, de az újabb csengőszó elkergette a különös látomásait. Az ajtóhoz rohant.
Az édesanyja állt némi bosszúsággal a tekintetében:
- Nadine, miért hagyod a kulcsot a zárban?
- Anya, bocsáss meg, a postás volt, s amiatt volt az egész.
- És? Hozott valamit?
- Igen, egy kis csomag jött.
- Na és, ki a feladó…
A kislány most zavarba jött.
- Nem tudod, ki küldte? – kérdezte az édesanyja, s kíváncsian húzta fel a szemöldökét.
- Inkább nézd meg! – felelte Nadine, s beszaladt a szobába.
És Nadine von Boronkay kezébe vette a kis könyvet, majd a levelet. Látszott az arcán a hirtelen jött felindultság, melyet a régi emlékek kergettek az arcába. Remegett a keze és a könnyű ívű ajka még akkor is, mikor letette a levelet.
- És te elolvastad? – kérdezte, s gyanakodva kutatott a lánya tekintetébe.
S akkor a kis Nadine olyat tett, amit soha, életében először hazudott az édesanyjának.