Már hetek óta írom az életem eseményeit, s most a sors szeszélye Kecskemétre vezetett. Majdnem húsz éve nem jártam itt, s most a vonat idehoz, hogy szembesüljek a múltammal, a gyáván megtagadott gyermekkorommal.

Mennyire megváltozott ez a város, mióta itt jártam. Valamikor szép és kedves hely volt, de ma úgy viselte előnytelen küllemét, mint kifosztott, megvert és megalázott asszony a gúnyolnivaló meztelenségét.

Rossz, elhanyagolt vasútállomástól nem messze volt a budai úti katolikus temető. Önkéntelenül odavezetett az első utam. Késő délután volt, a közelgő alkonyat szélfútt aranyhaját két kézzel kötözte egybe az égből  előhajló este.
A temető elhagyatott, több helyen letaposott alacsony kerítését a hanyatló fák szórták tele sárga hasú levelekkel.
A sírkert nagyobb része elhanyagolt volt, piszkos szürkén dülöngélő kősírok vigasztalan látványt nyújtottak.
Katinka sírja felé vettem az utamat, mely a temető szélén, egy alig látható kis halom volt valamikor. Nem messze ósdi munkagépek álltak, mellettük ledöntött síremlékmű, márvány –és betongerendák egymásra dobálva feküdtek.
Repedt, penészes deszkák, széthasadt faládák feküdtek egymás mellett. Iszonyodva fordultam el. Kiásott koporsók voltak, melyek mellett egy nagy fémládába gyűjtötték az elhaltak földi maradványait. Úgy takarították el őket, mint az őszi szemetet, a fakó, elszáradt, csörögve sodródó leveleket.
Egy szakadt és elhanyagolt ruházatú sírásó tolt egy talicskát tele földdel. Megállt egy pillanatra, köpött egyet, majd megtörölte a száját.
Megtántorodtam egy pillanatra, egy fába megkapaszkodva álltam megroggyan térdekkel. Levettem a kalapomat, majd a zsebkendővel megtöröltem az arcomat.
- Maga mit keres itt? – dörrent rám egy kellemetlenül nyers hang.
Hátrafordultam, s egy magas, erős férfi állt velem szemben. Üres tekintettel nézett az arcomba, érzéketlen keskeny szája idegesen megrándult, ahogy a szemébe néztem.
- Egy régi sírt keresek, egy kislányét.
- Rokona volt az elhunyt?
- Igen. Rokonom volt. A kevesek egyike. Itt volt eltemetve…
- Az itt lévő sírokat évekkel ezelőtt kiszántottuk és eltakarítottuk.
- Eltakarították?
- Igen, eltakarítottuk. Nem kellettek senkinek.
Néztem ezt az embert, aki úgy állt előttem, mint valami friss és erős tölgy, mely belülről rohadt lassan, kiben a gyökerek tehetetlen karmok voltak, s a lomb nem büszkeséget, hanem csak erőt sugárzott. Hallgattam a fűben kaparászó gereblyéket, a vasútállomás vaskos hangjait, s a belváros tompa, távoli moraját. Megtántorodtam egy pillanatra, majd kiegyenesedtem.
- Maga emberi lénynek tartja magát, hogy így beszél… - zokogtam fel hangosan.
Néhány munkás megállt, s messziről nézett felénk. A velem szemben álló ember sistergő indulattal szólt felém:
- Ha nem nézném, hogy maga egy vénember… Akkor most…Hordja el az irháját!
Azzal elfordult. Erőtlen léptekkel indultam meg a kijárat felé.
- Maguk meg ne tátsák itt a szájukat! – kiáltott a munkások felé.
Azok lomhán folytatták az ásást és a takarítást.
Éreztem, hogy elgyengülök, s talán néhány lépés után összeesem. Az egyik munkás megláthatta sápadt arcom, remegő lábaimat, vánszorgó testemet, s hozzám szaladt.
- Jól van, öreg?
Majd kinézett a munkafelügyelőre, aki szótlanul bólintott, hogy segíthet rajtam.
- Nem. Nem vagyok jól. Kérem, segítsen kimennem innen.
- Csak jöjjön. Kapaszkodjon belém.

A vonat lassan megindult velem a szürke épületek lomha árnyai között.
Remegő kézzel vettem elő a naplómat. Kezem alatt a betűk tépett vonalakká hullottak. Ölembe ejtettem a naplómat, s becsuktam a szemem. A mozdony dohogva rángatta a kocsikat, és a régi omladozó parasztházak lassan szertefoszlottak a felhőkről lecsorgó esti szürkület zuhatagában…

Tizenkét esztendős voltam, mikor a szembe lévő villába, melyet évek óta nem laktak, új lakók költöztek. Délelőtt, mikor iskolába mentünk, édesanyámmal láttuk a bútorszállítókat, ahogy széles és robosztus szekrényeket emelnek le két teherautóról.
Csodálkozva és félelemmel néztem ezekre a hatalmas emberekre, akik könnyed mozdulatokkal vették a vállukra az óriás bútorokat.
Őszi reggel volt, a friss szeptemberi levegő belekapott a fák lombjába, s mintha fiatal, kibomlott hajú lányok lennének a fák, mindet összekócolta.
S mikor délután megérkeztünk, még mindig ott állt a hosszú és magas autó a ház előtt.
Napok teltek el, de én eztán sem láttam senkit a házban vagy az udvaron.
Kicsi villa volt, talán hat szobás két emeleten, vörös téglás kapubejáróval, fehér falakkal, sok fenyővel az udvaron.
Aztán az egyik nap megláttam, ahogy a házból éppen lefelé jöttek. Egy magas és szemüveges férfit, aki egy kislányt vezetett kézen fogva.
- Pfuj, megint egy lány – mondtam hangosan magamnak, hiszen az unokatestvéreim, a rokonaink lányok, s most már a szomszédunk is lány volt.
Ahogy leskelődve meg tudtam figyelni, élénk tekintetű, szőke, enyhén hullámos hajú, nálam egy-két évvel fiatalabb lány lehetett.
Hosszú, ujjatlan kabátkát, vörös, kötött sapkát viselt, és szótlanul hallgatta a magas és keskeny arcú férfit, aki hosszasan magyarázott valamit neki.
Aztán eltelt néhány nap, és megint nem láttam a szomszédainkat. Különösen a lánykát, aki olyan kedves arcúnak tűnt fel előttem.
Elszaladt egy hét is, szombat délután volt, amikor legközelebb találkoztunk. Éppen a járdán sétált, a mi oldalunkon. Az udvaron futkároztam unalmamban. Néztem az első lehulló faleveleket, és próbáltam elkapni azokat.
Aztán észrevettem, hogy lassít, és felém néz. Meglátta, hogy figyelem, ezért – nekem akkor úgy tűnt - egyre sietősebben kezdett lépkedni felfelé, a meredek hegyoldalon.
Elindultam felé, mire ő megállt, udvariasan megvárt. Nem is olyan öntelt, mint a lányok, gondoltam magamban.
Odaértem a kerítéshez. Felém fordult. Rögvest az jutott az eszembe, hogy csudaszép kék szeme van. Nagy és kerek, halvány fényű tekintetében volt valami különlegesen szomorú.
- Szervusz! – mondta szelíd, kislányos hangon.
- Jó napot kívánok! – feleltem erőltetett udvariassággal.
Zavartan nézett rám, majd zavartsága bosszúsággá változott.
- Te ilyen buta fiú vagy, hogy még rendesen köszönni sem tudsz?
- Nem vagyok buta.  Nekem így tanították.
- Nem látod, hogy én még kisgyerek vagyok. Te is az vagy. Akkor miért köszönsz felnőtt módra?
- Köszönöm a kioktatást! Viszontlátásra! – fordítottam hátat.
Hallottam, hogy nagyot sóhajt a hátam mögött, s lassan továbbindul, át az úton, a házukhoz.

Esős napok jöttek.
A mélykék égbolt alatt a még zöld rétek földöntúli szépséggel ragyogtak. A lombok már sárgultak, s a nyári madárcsivitelés is elhalkult a nehéz szeptemberi napok sodrásában.
Ahogy felemeltem a fejem, az ég kékjéről a szomszédlány szeme jutott eszembe.
- Mit csinálsz, fiam? – kérdezte meg hirtelen édesanyám.
Ott állt előttem mosolyogva, s én elég furcsa, valóban megmosolyogtató testtartásban ülhettem, ahogyan a magukról megfeledkezők, az álmodozók szoktak.
Ott állt előttem, és a szomszédlány állt mellette, és az édesanyám kezét fogta.
- Hoztam valakit. Most költöztek nemrégiben velünk szembe. Katinkának hívják.
Zavartan álltam fel, a szavak cserbenhagytak. Majd hirtelen beszaladtam a bejárati ajtón, be a szalonba.
Emlékszem, ahogy a zongora alá bújtam, s két kezemmel eltakartam a szemem, hátha nem lát így meg édesanyám.
Nem is keresett, tudta, hogy néhány perc múlva előbújok.
- Itt van még ez az undok lány? – kérdeztem dühösen.
- Nem tudom, kiről beszélsz.
- Arról a szomszédlányról, aki annyira fennhordja az orrát. Kiállhatatlan!
- Én ilyet nem láttam, ellenben a kertben ott üldögél egyedül egy nagyon kedves lányka. És rád vár.
- Mit mondott rólam, édesanyám?
- Ugyanazt, amit te róla.
- Ezért nem megyek ki hozzá. Első dolga az volt, hogy lehülyézett.
- Nem hülyézett le, csak ostobának nevezett az ostoba viselkedésed miatt.
Csend lett köztünk, csak a park fáinak suttogása és a kicsi kertkapu nyikorgása hallatszott be, ahogy a könnyű őszi szél megrázta. Édesanyám a virágokat igazgatta meg. Aztán felém fordult:
- Menj ki, fiam, és barátkozz össze ezzel a lánykával. Nincs egyetlen barátod, egész nap itthon ülsz, és csak olvasol, vagy zongorázol. Kezdek aggódni miattad.
- Jól van, kimegyek. De csak egy kisidőre – feleltem nem kevés bosszúsággal.
Édesanyám a két tenyerébe vette jólfésült kis fejemet, és homlokon csókolt.
- Nagyon aranyos kislány, csak barátkozz össze vele.

A park fái alatt ült, s közben a lábát lóbálta. Ahogy észrevett, talpra ugrott és köszöntött.
- Szervusz. Szeretnék bocsánatot kérni tőled – mondta őszinte hangsúllyal.
Teljesen zavarba hozott ezzel a csendes jólneveltségével.
- Szervusz! Nekem kell bocsánatot kérned. Én voltam udvariatlan.
- Rendben. Mindkettőnk elmondta a bocsánatkérési szándékát. Így kvittek vagyunk.
Elnevettem magam. Mennyire okos ez a lány. Az én unokatestvéreim ilyenkor már régen kikaparták volna a szememet.
- Akkor most mesélj magadról! – mondta kedves érdeklődéssel, s hatalmas álmodó kék szemét rám nyitotta.
- Tizenkét éves vagyok. Negyedikes gimnazista.
- Ezeket tudtam rólad – mondta gyorsan eloszló mosollyal az arcán. – Olyasmit mondj, amit édesanyád még nem mesélhetett el.
Elgondolkodtam, hogy édesanyám miket mondhatott rólam. Aztán ötletszerűen odavetettem neki:
- Gyere, mutatok valamit!
A kezét nyújtotta, ezzel zavarba hozott.
- Nem harap a kezem. Nyugodtan megfoghatod – mondta, és elnevette magát.
Milyen szép arcú lány. Amikor mosolytalanul nézelődik, álmos és szelíd tekintetű, de ha elmosolyodik, az arca és a tekintete megélénkül, megtelik kedvességgel és boldogsággal.
Hátramentünk a ház mögé, ahol a lombok összehajlanak, és árnyas, sűrű bokrok egybeérnek.
- Ugye itt semmiféle szörnyeteg nem fog rám ugrani? – kérdezte megjátszott félelemmel.
- Talán csak a szomszéd macskája, úgyhogy a körmöket elő – mondtam felszabadultan.
Hirtelen megállt, s kezével visszarántott. Hozzáfordultam.
- Most mi a baj?
Hosszan megnézett, majd ennyit mondott.
- Semmi, mehetünk tovább. Csak elgondolkodtam rajtad.
- És mire jutottál?
- Ha a viccesség és a butaság közt kell választanom, akkor az utóbbit gondolom rólad.
- Mondtam már, nem vagyok buta. Viccnek szántam. Nem érted a tréfát?
- De értem – felelte alig előbújó nevetéssel a szája szögletén. Majd eltűnt a mosoly az arcáról, s csak a nagy kék szempár maradt. – Akkor végre megláthatom a titkot?
- Persze, hogy megláthatod. Csak ne faggass, és ne igyekezz mindig zavarba hozni. Megteszed?
- Jól van. Nem csinálok semmi ilyesmit!- ügyetlenül gesztikulált, száját széthúzta, s nagy szemet meresztett a semmibe.
Így hát megmutattam a feliratot a falamon.
- Tudsz titkot tartani? – kérdeztem.
- Nem hiszem. Lány vagyok.
- Akkor meg sem mutatom neked.
- Most már meg kell mutatnod. A kabátom piszkos lett, és a harisnyám is – mondta kényeskedve.
- Íme – mutattam a feliratra, amit akkor írtam ide, amikor megvert a három iskolatársam.
- Júlia – olvasta hangosan ez az ábrándos tekintetű lány. - Ki az a Júlia? A szerelmed? Haha, most jól elpirultál.
- Nem, nem a szerelmem. Őneki fogom ajánlani az első koncertem.
- Aha, tehát mégis ő a szerelmed.
- Nem, csak nagyon kedves volt. Sokkal idősebb nálam.
- Az nem számít semmit. Hallottál már valamilyen pátói szerelemről?
- Nem pátói, hanem plátói. Plátó nagy görög filozófus volt. Ö dolgozta ki az idealizmus tanát.
- Hogy miket tudsz te? – mondta kedves elismeréssel.
- Még plátói szerelem sincs köztünk. Csak egyszer láttam. A zongoratanárom lánya. Az öreg Richter bácsi mindig rejtegeti előlem.
- Hát nem is csodálom. Ha te a lányokat ilyen helyekre viszed. Brrr! Menjünk innen! Nagyon huzatos ez a rész, meg sötét is.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
- A pátói szerelmedet? Nem mondom el! – nevetett rám.
- Mondtam már, hogy nem plátói szerelmem. Még soha nem voltam szerelmes senkibe.
- Megígérem. Nem beszélek erről senkinek. De édesszüléd megláthatja, ha erre jár.
- Sohasem járnak erre. Csak a kertész tud róla. Adtam neki öt pengőt, hogy tartsa a száját.
- Tizenkettő vagy, s már embereket vesztegetsz meg.
- Nem, csak a kertészt. Te hány éves vagy?
- Nőktől nem illik ilyet kérdezni.
- Nem vagy még nő, de édesanya azt mondta, hogy csak tíz éves vagy.
Most ő pirult el. Aztán rám vetette a szépséges tekintetét. Jövő héten leszek tízéves.
- Te is ősszel születtél? – kérdezem tőle vidáman.
Hirtelen elneveti magát.
- Olyan butákat kérdezel! Ha most szeptember közepe van, akkor még jövő héten is ősz lesz.

És annyi mindenről beszélgettünk, mikor kiértünk a ház mögül, és a kis parkban sétálgattunk. Furcsa, kislányos mozdulatokkal járt. Néha a kezét mintha dobálta volna előre-hátra, máskor megrázta a fejét, és szépséges szőke fürtjeivel megtelt az ég, amit bármikor képes volt megidézni merengő tekintetével. Különös hatással volt rám. Néhány percnyi ismeretség után elmondtam neki minden titkomat, pedig még édesanyának sem árultam el a legtöbbet. Barátom meg nem volt.