- Van testvéred? – kérdezem.
- Már nincs. Volt egy kis öcsikém, de meghalt kétévesen – mondja szomorúan, ahogy lehajtja a fejét.
Láttam, ahogy az emlékek végigrohannak keskeny homlokán, s aztán úgy borongott ez a gyorsan változó kislányarc, mint a késő őszi égbolt.
- Nekem nincs. Egyedüli gyerek vagyok – válaszoltam, s hirtelen azt éreztem, hogy mennyire magányos gyerek vagyok.
- Tudom, mondta az édesanyád.
- És még mit mondott?
- Hogy ezért mindig itthon ülsz. Sohasem játszol senkivel, csak olvasol és zongorázol. Hallottalak múltkor. Nagyon szépen játszol.
- Te nem játszol semmilyen hangszeren? – kérdezem.
- De igen. Hegedülök. De nagyon ügyetlen vagyok. Megtaníthatnál zongorázni.
- Szívesen. Gyere!
- Jaj, ne most! Lassan haza kell mennem. Nem is engedtek el ilyen hosszú időre hozzátok.
- Várj, hazakísérlek.
- Ne! Egyedül is hazatalálok. Ott szemben, ott lakom.
- Tudom, láttalak.
- Tudom, hogy láttál. Én is láttalak, ahogy leskelődtél.
Elnevette magát. Aztán kezet nyújtott.
- Leszünk barátok? – kérdezi.
- Azt hittem, már azok vagyunk.
- Hiszen, azok vagyunk. De azért kezet rázhatunk.
Most hirtelen félve nyújtom felé a kezemet. Aztán megfogom.
- Szervusz! Szervusz barátom, Katinka.
- Szervusz! Szervusz barátom … - mondja komoly arccal.

Egész este rá gondolok, ahogy az ablakban ülök. Nézem a park fáit, ahogy csendesen hajladoznak a megerősödő őszi szélbe, s kioltják a szentjánosbogarak apró lámpácskáit. Halkan szuszog a park, a vörös bogyók a bokrok tövében egyenként kigyúlnak, ahogy a hold lágyan ejti rájuk telt kerek fejét.  Aztán sűrű nagy fellegeket sodor az északi szél, s hirtelen sötét lesz minden. Végérvényesen ősz van.

Napokig nem találkoztunk.
Egyszer ugyan láttam az udvarukon. Amikor észrevett, integetett felém. Mire a kezem felemelkedett, már el is tűnt a házba felvezető nagy lépcsősor falánál.
Aztán október jött. Sokkal szebb volt, mint a szeptember. A nagy sötétzöldlombú fák arany és rubinvörös színűvé fagytak. Az ég sötétkék volt, s benne hidegen szikrázott a halványuló nap ragyogása.

Írtam, hogy valami magányérzetféleség tört rám, ahogy hallgattam. Édesanyámat megkérdeztem, hogy én magányos vagyok-e. Mire ő azt válaszolta, hogy semmiképpen, hiszen ő és az édesapám mindig velem vannak.
Aztán egy délután leültem zongorázni. De csak egy hangot ütöttem újból és újból le a zongorán. Milyen magányos, gondoltam. Milyen társtalan…

Egy nap firkálgatni kezdtem. Le akartam a ház mögötti kertet rajzolni. Aztán egyszerre azt vettem észre, hogy Katinkát rajzolom.  Megijedtem, s a lapot összegyűrtem. Majd ledobtam a földre. Ott fehérlett a sűrű avar ölében. Olyan magányos volt a fehérségével, mint amilyen én. Egy összegyűrt papírlap döbbentett erre. Felvettem, kisimítottam.

A templom ilyenkor megtelt, az orgona halk, ezüstös hangon játszott, és a kórus gyengéd hangjai felett vöröslő hegedűszó énekelt.
Két sorban áldoztunk. Hirtelen megláttam Katinkát, ahogy mellettem áll és néz. Együtt haladtunk egy ideig és egymásra néztünk. De az én sorom, ahol fiatal elemista fiúk, és fürgelábú, diákok álltak, hirtelen felgyorsult. Katinka látta, hogy elsodor mellőle az egyenruhás diáksereg. A kezét nyújtotta utánam. Egy pillanatra az ujjaink összeértek, de aztán elvesztettük egymást.
A mise után nem láttam őt. Rettenetesen éreztem magamat.

Megtudtam róla, hogy akit az apjának gondoltam, valójában a nagybátyja. A szülei meghaltak, és az ügyvéd nagybátyjával él együtt, akit csak kétszer láttam… Az ügyvéd nem kapott munkát, túl sokan voltak, mondta róla Katinka egyszer. Sokat gondolkodtam rajta. Elveszítette mindkét szülőjét és a testvérét is. És mégis tud nevetni.
Máskor teljesen ábrándos állapotba találom, csak nehezen és sok idő elteltével válaszol a kérdéseimre. Ilyenkor nem zaklatom, hanem figyelem, ahogy kilép ebből a világból, s nem tudom megmondani, merre járt.

- Játszol nekem valamit? – kérdezi rám szegezve tengerkék szemét.
- Mit hallgatnál szívesen?
- Nem tudom. Amit te is szívesen játszanál.
- Tanulok egy nagyon nehéz művet. Egy zongorakoncsertót.
- Nem tudom, mi az.
- Mikor a zongoristát egy zenekar kíséri. Egy lengyel pianista szépséges művét, a második zongoraversenyt Chopintól. A második tételt tanulom. Csak ősszel lehet megérteni ennek a zenének a varázsát – mondom fontoskodva.
Hátradől a székbe, becsukja a szemét. Szőke hajfürtjei szétterülnek a fotel fejtámláján. Hosszan elnézem. Kicsi kezei a karfán pihennek, lábait szemérmesen egymásnak szorítja.
Hirtelen kinyitja a szemét, és rám néz.
- Mikor kezded?
Gyorsan ráteszem a kezemet a billentyűkre.
- Bocsáss meg, azonnal.
Most már nem csukja be a szemét, hanem figyelemmel tartja minden mozdulatomat.
És én eljátszom neki az álmodozó adagiót. Milyen jól illik ezekhez a bágyadt és merengő nagy szemekhez, gömbölyű, kislányarchoz, a szikrázó őszi délutánhoz.
Az elejét és a végét játszom el neki, és ő csillogó szemekkel, kisimult arccal, megenyhült lélekkel hallgatja.
Mikor vége van, hosszan hallgat. A kezem a billentyű fölött mozdulatlanul lebeg. Nem merek mozdulni, mert ő sem mozdul. Aztán hirtelen mellém ül. Nagyon közel van hozzám.
- Gyönyörűen játszol. Nagyon irigyellek – mondja őszintén és csodálva.
Szótlanul bámulom.
- Nagyon szeretlek téged! – mondja, majd hirtelen megcsókolja a homlokom. – Nagyon zavarba jöttél – mondja mosolytalanul. Hajának illata, hideg, nedves ajkának érintése miatt megremegek. Bársonyosan puha arcbőre egy pillanatra az arcomhoz ért.
- Úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél.
Édesanyám lép be hirtelen a szalonba. Azonnal szétrebbenünk.
Egész délután csak üres és semmitmondó dolgokról beszélgetünk. Az este közeledtére hazamegy. Már nagyon hiányzik, ha nincs itt velem.

Kétszer meglestem. Egy alkalommal magában beszélt. Mikor meghallottam, nem köszöntöttem. Ki akartam hallgatni. De amiket mondott, nem értettem. Talán valamiféle halandzsanyelven beszélt.
Másodjára egy esős nap után leguggolt egy pocsolya elé. És magát bámulta. Néha az ujjával összeráncolta a tükörképét. Máskor pedig grimaszolni kezdett. A nyelvét öltögette. Majd lehunyta a szemét, s énekelni kezdett. Gyorsan elmenekültem a közeléből, nehogy meglásson.

Néhány napig beteg voltam. Semmi különös nem történt. Talán csak az ilyenkor szokásos megfázás.
Mikor felébredtem, a nyitott ablakon át a késő ősz csodája ragyogott át, a legkékebb égbolt és a legfényesebb aranyban égő lombok.
Katinka ült az ágyam szélén. Mikor kinyitottam a szemem, elmosolyodott.
- Azt hittem, délig fogsz aludni – mondta szemrehányó tekintettel.
- Mióta vagy itt? – kérdeztem, s nyakamra húztam a takarómat.
- Csak egy órája – mondta. Hirtelen köhögés fogta el, majd folytatta. – De mivel felébredtél, most már a szalonban várok rád.
Azzal kiment. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, és lementem utána.
Nem találtam a szalonban. Kiszaladtam az udvarra. Édesanyám ölelte magához, ahogy a köhögési roham rázta a testét. Láttam, ahogy keze a legszeretőbb vágyásokkal öleli vissza az édesanyámat, de nem voltam irigy rá, hiszen a szeretetem megerősödött. Vártam egy pillanatot, de akkor nem értettem, hogy mi történik.
Értetlenül néztem rájuk, de aztán a kislány kiegyenesedett és néhány perc múlva jókedvre derült.
Hármasban sétálgattunk a kertben, tréfákat mondtunk egymásnak egymásról, szójátékokat játszottunk, s nagyokat nevetgéltünk.
Katinka csak egyszer köhögött, de akkor hosszan és görcsösen.

Mindenszentek napja volt. Mélyen bent jártunk az őszbe. A lombtalan fák sötéten és jellegtelenül álltak az utcákon, a parkokban, s fenn a hegyekben. Az ég már palakék volt, s a felhők nagy nehéz ködöket leheltek a hegyek fölé.
A pasaréti templomban csak a gyertyák égtek a szürke álmos nagy csendben. Imára görbülő emberek sora derengett kontúrtalanul, a padsorok végében, mint elkent fekete és szürke foltok. Az orgona nagy ezüst sípjai hidegen csillogtak a kórus közepén. Minden apró zaj csattanássá erősödött, s a nyíló ajtóra megremegtek a sovány gyertyalángok az oltár előtt.
- Kijössz velem a temetőbe? – súgta közel hajolva hozzám Katinka.
Kellemetlen, betegszagú volt a lehelete.
- Ne menjünk inkább haza? – kérdeztem ellenkezve.
- Te hazamehetsz – mondta, majd keresztet vetett. Felállt és elindult az ajtó felé.
Sietve elmondtam még egy imádságot, majd keresztet vetve kisiettem a templomból. Kint álldogált és nőies mozdulatokkal igazgatta meg a haját.
- Azt hittem már, sohasem jössz ki.
- Nem lehet csak így kiszaladni egy templomból.
- Nem hiszem el, hogy ennyire szentfazék vagy.
- Ne nevezz így, mert nem vagyok az. Inkább te vagy nagyon tiszteletlen.
- Mert nem ájtatoskodom állandóan? Most nem volt kedvem itt lenni.
- Hiszen a te kedvedért jöttük be ide.
- Jó, de már elmúlt a kedvem
- Ez nem kedv kérdése, és nem is a gyorsan váltakozó hangulatoké.
- Hát mié?
- Nem tudom. Talán az Isten utáni vágyé.
Közelebb hajol hozzám, mosolyog, de mosolyában van valami betegségre utaló fanyar és suta rezdülés.
- Olyan komoly fiú vagy, és én olyan büszke vagyok rád.
- Hát nem mindig érzékelteted ezt velem.
- Nehogy elbízd magad! – nevet fel kedves csilingelő hangján.
Szájára teszem a kezem.
- Nem szabad a templom mellett így viselkedni!
Szavakat mond, melyeket nem lehet érteni, majd megnyalja a tenyeremet.
- Megfulladok – mondja mosolyogva, ahogy elkapom a kezemet.
- Mit csinálsz te buta? – kérdezem zavartan.
- Semmit, csak megnyaltam a tenyeredet… Megint zavarba jöttél.
- Ha nem szeretnélek annyira, most itt hagynálak – mondom neki mérgesen, és heves mozdulatokkal húzok kesztyűt.
- De szeretsz, és mindent megbocsátasz nekem – mondja győztes és fölényes mosollyal az arcán.
Elindulunk az utcán lefelé, a temető irányába. Hirtelen rám néz.
- Pisilnem kell – mondja rémült arccal.
- Ne tedd ezt velem! – kiáltom zavarodottan.
- Nem is kell - mondja, és felnevet. Majd köhögési roham fogja el.
- Ne menjünk inkább haza? – kérdem, s elszomorodom, ahogy nézem eltorzult kis arcát, ahogy köhög, két szép kis kezecskéjét, mikor az ajka elé emeli.
- Nem, menjünk, nincs semmi bajom – mondja, s beleköhög az utolsó szavakba.
- Hol van a kesztyűd? Várj, odaadom az enyémet – mondom fellelkesülve.
- A tiédet, ezt a csúnyát nem veszem fel.
- Jó, akkor leveszem az enyémet, s felmelegítem a kezedet.
Így is teszek. Két meleg kezembe veszem csöppnyi kis jégcsappá fagyott kezét, s úgy dörzsölöm.
- Ez nagyon jó – mondja, és a hatalmas, az őszi ég kékjében fogant szép szemét rám veti, s hálásan mosolyog.
Fogom a kezét, úgy sétálunk. Hirtelen megszólal.
- Most olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár.
El akarom kapni a kezemet, de hirtelen eszembe jut, hogy így akar incselkedni. Már megtapasztaltam ezt, és kitaláltam ennek az ellenszerét.
- Inkább egy szerető testvérpár. Azt ígérted, azok vagyunk.
- Tudom, de jobb lenne szerelmesnek lenni – mondja, ahogy tekintetét a magasba emeli, mintha ábrándozna.
Gesztusai olyanok, mintha egy filmben látta volna, s onnan tanulta volna el. Talán a tükör előtt is gyakorolta. S most ilyeneket mond nekem, hogy megtréfáljon.
- Még kicsik vagyunk hozzá – mondom bölcselkedve.
- Lehet. De öt év múlva már udvarolhatsz nekem. Akkor már nagy leszel, és én is már nagy leszek – feleli naivan, fáradt és ismét beteges mosollyal.
Elgondolkodik, majd rám néz.
–Tetszem egyáltalán neked? – kérdi, s megállít, ahogy megszorítja a kezem.
- Nem szeretek és nem is illik hirtelen megállni a járda közepén. Másokra is tekintettel kell lennünk.
- Nem látok másokat. Kérlek, válaszolj arra, amit kérdeztem!
Most én incselkedem vele.
- Mit is kérdeztél?
- Undok vagy! – mondja mérgesen.
- Ha undok vagyok, akkor miért fontos neked a válaszom.
- Ugye, hogy tudod, mit kérdeztem – mondja fölényesen.
Mindig elcsodálkoztam, hogy ennek a lánynak mennyire vág az esze. Egyet villan a tekintete, és már a legfogósabb kérdésekre tudja a választ.
Komoly is tudott lenni, de a gyermekség legszentebb örömeivel, kedvességével ajándékozott meg a mindennapokban.
Ma, ahogy visszagondolok törékeny és kedves egyéniségére, úgy érzem, hogy azt a tizenkét éves fiút, aki akkor voltam, a fülénél fogva tudnám megráncigálni, s belekiabálnám a lelkébe, hogy: „Ne légy buta, szeresd ezt a kislányt, légy jó és kedves, míg teheted!”
Ma is látom apró kezét, nevetését, különleges belső szépségét, arcának és egész lényének költői szépségét, s nem is hiszem, hogy van a világon olyan, ami vetekedhet vele.
Akkor nem értettem, hogy miért ilyen csalafinta, tréfálkozó, kötekedő. Ma már tudom. Tudom, hogy miért volt ennyire csapongó, miért vergődött ily módon a legszélsőségesebb kedélyállapotok között…